Mintha nem akarna tudomást venni arról, hogy a Fidesz győzelméhez önmagában kevés lett volna a populista, demagóg párt gátlástalan és hazug retorikája. Pedig nyilvánvaló, hogy a második Orbán-kormány megalakulása óta zajló antidemokratikus fordulat a demokratikusnak tételezett politikai közösség hozzájárulása, felhatalmazása nélkül nem mehetett volna végbe. A választási győzelemhez nem csupán a Fidesz-KDNP-pártszövetséget hatalomra juttató 2 732 965 támogató szavazatra volt szükség, hanem arra is, hogy 2 861 926 polgártársunk ne menjen el szavazni. És legfőképpen arra, hogy összesen alig több mint másfél millió embernek, a választásra jogosultak alig egyötödének volt fontos, hogy április 11-én kinyilvánítsa a liberális demokrácia melletti elkötelezettségét, azt, hogy nem kér a bosszúvágytól átitatott, tekintélyelvű, antidemokratikus centrális politikai erőtér vagy a neonáci Jobbik politikájából. Mert bár tény, hogy a Fidesz konkrét program nélkül úgy nyerte meg a választásokat, hogy a választóknak fogalmuk sem lehetett arról, hogy milyen lépéseket kíván tenni a nyolc éve ígérgetett „nagy változások" megvalósítása érdekében, a párt demokrácia-felfogásáról azonban gyakorlatilag mindent lehetett tudni. Hiszen 1998-as első hatalomra kerülése, majd a nyolc ellenzékben töltött év során semmi mást nem deklarált olyan következetesen, mint a demokratikus intézmények iránti mélységes megvetését. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész - máig tisztázatlan körülmények közötti - lemondásra kényszerítése és a csonka médiakuratóriumok felállítása volt a kezdet, amely a demokratikus intézmények működőképességének blokkolásától a parlamenti munka szabotálásán keresztül a jogállammal szembeni erőszakos fellépésekkel való cinkos összekacsintásig terjedt. A választásokat megelőző időszakban pedig már nyíltan ki is mondta, hogy hatalomra kerülése után hozzálát a liberális demokrácia felszámolásához. Ha máshol nem, hát kötcsei beszédében ezt maga Orbán Viktor is egyértelművé tette. Hiszen mi mást jelent, mint a liberális demokrácia alapértékeivel való teljes szembefordulást a többség kisebbséggel szembeni intoleranciájának folyamatos hangsúlyozása, „a társadalmat újra és újra megosztó és szétziláló állandó értékviták felszámolásának", a politikai pluralizmus ellehetetlenítésének és a „centrális politikai erőtér" évtizedekre történő bebetonozásának deklarált szándéka. Mi másra lehetett számítani a győztestől, amely politikai riválisait rendre „idegenszerűnek", „hazaárulónak" „nemzetellenesnek" bélyegzi, és politikai leszámolással fenyegeti. Hogy mit fog tenni a Fidesz a kétharmados felhatalmazás birtokában, mindezt csak azok nem látták, akik nem akarták látni. Éppen ezért bizonyos értelemben a valóságos problémahalmaz megkerülését jelenti, amikor a demokratikus értelmiség az elmúlt száz nap kritikáját a „Fidesz becsapta az országot", „a magyar választópolgárok nem erre szavaztak" történetekben próbálja sommázni. A helyzet ugyanis ennél sokkal súlyosabb. Mert az ugyan igaz, hogy a választópolgárok nem szavaztak a forint folyamatos gyengülésére, az egyébként is ingatag gazdasági egyensúly veszélyeztetésére, a devizahitelesek rendszeres sokkolására, ám bármilyen fájdalmas is tudomásul venni, közvetlenül vagy közvetve igenis szavaztak azokra a liberális demokrácia alapjait fenyegető, rendpárti, tekintélyelvű intézkedésekre, amelyek a demokratikus értelmiségnek leginkább fájnak. Mert a legsúlyosabb problémát nem az jelenti, hogy a Fidesz becsapta a választókat, ami egyébként az elmúlt két évtizedben négyévenként más pártokkal is rendre megesett, hanem az, hogy a kétharmados többséget szerző pártszövetség a politikai közösség mindmáig kezeletlen legsúlyosabb traumáiból fakadó több évszázados frusztrációira játszott rá, ezeket erősítette fel a racionalitás határain túllépve. Hétköznapi tapasztalatainkon túl hazai és nemzetközi összehasonlító kutatások sora támasztja alá a lehangoló anamnézist a magyar társadalom hanyatló intellektuális és mentális állapotáról, az Ady Endre által megénekelt Kelet és Nyugat partjai között sodródó Komp-ország Európától való távolodásáról. Arról, hogy a Bokros Lajos által leírt¹, egyre mélyülő szakadék Európa északi és dél(keleti) fele között nemcsak a gazdasági és politikai rendszerek, hanem a politikai közösségek értékvilágában, mentalitásában is markánsan tetten érhető. A legfontosabb társadalmi jelzőszámok egytől egyig azt jelzik, hogy a magyar társadalom értékválasztásaiban, mentalitásában, viselkedésében egyre távolabb kerül Európa centrumától, és egyre több közös vonást mutat a balkáni vagy attól is keletre eső régió országaival. Mintha megállt volna az idő kereke, annyira aktuálisak ma is a Bibó István által boncolgatott „eltorzult magyar alkat", „zsákutcás magyar fejlődés" kérdései. A következőkben e torzulások néhány meghatározó jellemzőjét próbálom számba venni.

Szétesett társadalom

Bár a modern társadalmak általános problémája az individualizáció fokozódása és a társadalmi kohézió alacsony szintje, Magyarországon e társadalmi hiánybetegség az elmúlt években kórossá vált. A kohézió gyengeségét, a közösség tagjai közötti együttműködés és a társadalmi szolidaritás krónikus hiányát mindennapos tapasztalatainkon túl nemzetközi összehasonlító vizsgálatok sora jelzi. Ami az együttműködés és hatékonyság alapját jelentő társadalmi bizalom szintjét illeti, a Tárki által 2009-ben végzett vizsgálat tanúsága szerint² 27 európai ország közül sehol nem övezi olyan bizalmatlanság a közintézmények működését, mint Magyarországon³. A helyzetet súlyosbítja, hogy a legkevésbé éppen a demokratikus jogállam legfontosabb intézményeiben bíznak az állampolgárok. A parlament, a politikusok, a kormány, az ellenzék és a média iránti bizalom a kilencvenes évek óta monoton csökken, és ma ott tartunk, hogy tíz ember közül kilenc egyáltalán nem bízik ezekben. Két évtized alatt a politikai elit nemcsak az önmaga, hanem a demokratikus intézmények iránt táplált közbizalmat is tökéletesen eljátszotta.

A bizalmatlanság légköre a személyes kapcsolatokra is rátelepszik: az emberek kétharmada nemcsak az államban, hanem polgártársai tisztességében sem bízik. Egyebek között ez az egymás iránt érzett bizalmatlanság áll annak hátterében is, hogy a vizsgált 27 ország polgárai közül mi vagyunk a legpasszívabbak személyes társadalmi kapcsolataink ápolásában, és nálunk a legcsekélyebb az emberekben az egymás iránti segítőkészség is - akár családtagjainkról, akár ismerőseinkről, akár idegenekről van szó, akikre egyébként is az Európában megszokottnál sokkal több gyanakvással tekintünk⁴. Az elmúlt nyolc évben folytatott gyűlöletkampány nemcsak a politikai oldalak, hanem a legkülönbözőbb társadalmi csoportok közötti szembenállást is a végsőkig fokozta. Itt ma jószerivel mindenki mindenkire gyanakodva, sőt ellenségesen néz. A vidékiek a budapestiekre, a falusiak a városban élőkre, a közalkalmazottak a köztisztviselőkre, a magánszférában dolgozók az állami alkalmazottakra, a biciklisták az autósokra, az utasok a buszvezetőkre, a betegek a mentősökre. És vice versa. Nemcsak a külföldről érkező idegeneket, hanem saját polgártársainkat sem fogadjuk el, ha számunkra fontos kérdésekben különböznek tőlünk. A tradicionálisnak nevezhető és csaknem általános cigányellenesség mellett évről évre többen azonosulnak az antiszemitizmus különböző formáival is. Ennek talán leginkább közkeletű kliséjét, mely szerint „a zsidók túlságosan nagy hatalommal rendelkeznek az üzleti világban", az ADL⁵ által vizsgált hét uniós ország közül Magyarországon fogadják el legtöbben. Míg az Egyesült Királyságban a lakosság 15, Németországban 21, Franciaországban 33, addig Magyarországon a felnőtt lakosság 67 százaléka ért egyet a zsidók üzleti életben észlelhető túlhatalmára vonatkozó állítással, és Spanyolország mellett nálunk értenek egyet a legtöbben a zsidók pénzvilágra gyakorolt túlzott befolyásával is. Ezek ismerétben pedig nem meglepő, hogy Magyarországon akarják a legtöbben a zsidók nyakába varrni a gazdasági válságot. Az előbb leírtak - idegenellenesség, cigánygyűlölet, antiszemitizmus - állnak annak hátterében, hogy a Political Capital által konstruált Jobboldali Extremizmus Index, amely az egyes társadalmak szélsőjobboldali eszmékre és magatartásokra való fogékonyságát méri, Magyarország esetében mutatja a legmagasabb értéket⁶.

A társadalmi hiánybetegségek megnyilvánulási formája a civil társadalom fejletlensége, a civil aktivitás rendkívül alacsony szintje is: több mint két tucat európai ország polgárai közül csak Romániában és Bulgáriában vannak kevesebben azok, akik aktívan részt vesznek valamilyen civil szervezet tevékenységében. A civil szervezetek száma igen alacsony, közéleti befolyásuk pedig gyenge. Nemcsak a társadalom, hanem a legtöbb foglalkozási csoport is képtelen megszervezni önmagát és szervezetten fellépni érdekei érvényesítése érdekében. A többség bénultan veszi tudomásul gazdasági és politikai kiszolgáltatottságát, vagy még mindig a Kádár-rendszerben kialakított egyéni érdekkijárás esélyeiben bízik. Ez a passzivitás magyarázza, hogy az elmúlt évtizedekben Magyarországon volt a legkevesebb sztrájkkal töltött munkaóra, és a társadalmi tiltakozó akciók közül csak azok az álcivil megmozdulások nem fulladtak kudarcba, amelyeket politikai pártok szerveztek saját politikai céljaik elérése érdekében.

Önámítás

és elégedetlenség

Az elmúlt húsz év nem nyújtott gyógyírt a magyar társadalom önismerethiányára, krónikus önértékelési zavaraira sem. Alapvetően a szellemi elit felelőssége, hogy társadalmi szinten elmaradt a magyar történelemmel való szembenézés, el sem kezdődött a XX. század traumáinak feldolgozása és az ezekkel összefüggő felelősség kérdésének felvetése. A történelemről való közgondolkodás ma jottányit sem különbözik attól, ahogyan mindez húsz, ötven vagy hetven évvel ezelőtt leírható volt. Tudatlanság, az önreflexióra való képtelenség, sértettség és a felelősségvállalás hiánya - ezek történelemi tudatunk legfontosabb jellemzői. Miközben a történelemtudomány, a különböző tudományos műhelyek szisztematikus alapossággal fejtették fel az elmúlt két évtized során a XX. század történelmének legbonyolultabb kérdéseit is, mindebből gyakorlatilag semmi nem szivárgott le a közgondolkodásba. A történelemről való gondolkodást ma éppen úgy aktuális politikai érdekek manipulálják, mint akár a Horthy-, akár a Kádár-rendszer idején. „Magyarország ahelyett, hogy fölbecsülte volna a kommunista és nyilaskeresztes szimbólumok közötti különbségeket, rácsapta az ajtót a XX. századra. Ám ezt az ajtót nem olyan könnyű bezárni. Magyarország (...) még mindig huzatos a visszaáramló levegőtől", állapította meg a Terror Házáról való elmélkedése kapcsán a nem régen elhunyt nagyszerű történész, Tony Judt⁷. Ez a tudatosan fenntartott homály és a visszaáramló szennyes levegő akadályozza meg, hogy a magyar társadalom szembenézzen saját múltjával. Saját sérelmeinket sokszorosára nagyítva képtelenek vagyunk túllépni ezeken, a másiknak általunk okozott sérelmekről pedig tudomást sem veszünk. Trianon bűneit mindenki ismeri, arról azonban, hogy Magyarország hogy bánt a területén élő nemzetiségekkel, nem akarunk tudni. Mint ahogy a felnőtt lakosság többsége ma is a náci Németországra hárít minden felelősséget a magyarországi holokausztért⁸.

A társadalmi mentalitás egyik legpregnánsabb jellemzője a nyomasztóan bénító, szerte Európában egyedülálló társadalmi elégedetlenség, amely a közélet és a magánélet minden szintjét áthatja⁹. A posztszocialista országok közül Magyarország lakossága a legelégedetlenebb életkörülményeivel. A lengyelek és a szlovákok közül háromszor annyian (!) mondják magukat elégedettnek sorsuk alakulásával, mint a magyarok, és még az oroszok és az ukránok is elégedettebbek életviszonyaikkal, mint mi. És bár a fiatalok valamivel elégedettebb életükkel, mint az idősebb korosztályok tagjai, más országok fiataljaival összehasonlítva a magyar huszonévesek körében a legkevesebb az elégedett fiatal. Míg nálunk a 18-29 éves korosztály tagjainak mindössze 23 százaléka, addig Szlovákiában 58, Csehországban és Lengyelországban 51, illetve 50, Oroszországban 41, Ukrajnában 39, Bulgáriában pedig 28 százaléka mondta azt, hogy összességében inkább elégedett az életével!¹⁰ Az elégedetlenségben fontos szerepet játszanak a magyar közgondolkodás olyan sajátosságai, amelyek ugyancsak sokkal közelebb állnak a balkáni régió országainak jellemzőihez, mint akár a közép-európai országokban tapasztalhatókhoz. A közgondolkodás zártsága, magába fordulása¹¹ éppen úgy a bizáncias gondolkodás jegyeit viseli magán, mint a jogszabályok tiszteletben tartásával, a normakövető magatartással kapcsolatos társadalmi elvárások alacsony szintje. Persze nehéz is egy olyan társadalomban mindezt elvárni, ahol maga a politikai elit mutat példát normaszegésből, a törvények kijátszásából. Komoly frusztrációk forrása a korrupcióhoz való felemás viszonyunk. Érezzük, látjuk és tudjuk is, hogy hogyan roncsolja a társadalom szöveteit, mégsincs elég erő és elszántság a társadalomban, hogy kikényszerítse a hathatós fellépést ellene. Így azután a politikai pártok korrupció elleni harca nem más, mint az ellenféllel való leszámolás eszköze. Miközben a BKV korrupciós botrányai maguk alá temették a szocialistákat és a liberális városvezetést, a Magyar Villamos Művek kifosztása még lágy fodrokat sem kavart a sajtóban és a politikai közéletben, jóllehet Bodoky Tamás írásából¹² egyértelműen kiderül, hogy az MVM-ből kilopott milliárdok a BKV-ügy sokszorosát teszik ki.

Reménytelenül

Az elégedetlenség legfontosabb komponense a rendszerváltásban való csalódás, ami a posztszocialista országok közül messze nálunk a legnagyobb mértékű. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszik, hogy Magyarországnak volt a legtöbb vesztenivalója, önmagában ez mégsem kielégítő magyarázat arra, hogy míg Lengyelországban vagy Csehországban az emberek alig több mint egyharmada, addig nálunk közel háromnegyede állítja azt, hogy ma rosszabb az élete, mint az államszocialista diktatúra idején volt (amikor egyébként a többség ugyancsak meglehetősen elégedetlen volt életkörülményeivel). Ugyancsak nálunk vannak a legtöbben, akik a rendszerváltást pusztán az elitek hatalomátmentéseként, az ország kiárusításaként élik meg, és ma már az emberek kétharmada úgy véli, valójában nem is történt rendszer-, hanem csupán gengszterváltás. Pedig az állami tulajdon lebontása, a privatizáció és a piacok megnyitása nyilván máshol sem zajlott sokkal ízlésesebben és igazságosabban, mint nálunk. Ám miközben a társadalmi és politikai feszültségek nem voltak kisebbek a többi posztszocialista országban sem, Lengyelország, Csehország és Szlovákia sikertörténetként, Magyarország kudarcként éli meg a változásokat. A rendszerváltással kapcsolatos elégedetlenség társadalmi szembenállássá fokozódott, és immár nem a konkrét átalakulási folyamat kritikájaként, de a demokrácia és a piacgazdaság tagadásaként fogalmazódik meg a többség gondolkodásában. Számos, az elmúlt években végzett kutatás mutatja az eróziót, amellyel a jelenleg kétharmados felhatalmazással kormányzó pártszövetség devalválta a XX. századi magyar történelem egyetlen sikertörténetét: a rendszerváltást. A rendszerváltás megtagadásától pedig egyenes út vezet a liberális demokráciával és a piacgazdasággal való szembeforduláshoz.

Az emberek nemcsak a jelenüket, hanem a jövőjüket is drámaian látják. A Gallup World Poll keretében a 2008/2009-es években összesen 120 ország állampolgárait kérdezték meg arról, mit várnak a jövőtől¹³. A felnőtt magyar lakosság egyharmada úgy véli, hogy nemcsak a jelenben, hanem a belátható jövőben is a legszegényebbek sorsában osztozhat. Ilyen széles körű reményvesztettséget a fejlett világ egyetlen országában sem tapasztaltak a kutatók. Ennyire kilátástalannak csak a mélységes nyomorban élő Zimbabwe, Burundi és Haiti lakosai ítélik helyzetüket. Ám míg az utóbbi országokban az egy főre jutó nemzeti jövedelem a vizsgálat évében 200, 400, illetve 1400 dollár volt, Magyarországon ezeknek sokszorosa: 20 500. Ez a racionális okokkal nem magyarázható reményvesztettség mindennél élesebben jelzi a mély depressziót, amely a lakosság általános közérzetét jellemzi. Ebben nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott a Fidesz elmúlt nyolc évben folytatott destruktív propagandája, amelynek nem is titkolt szándéka az volt, hogy az irracionalitás szélső határáig fokozza az emberekben az elégedetlenséget és a reménytelenség-érzést. A propaganda átütő sikeréhez azonban arra is szükség volt, hogy a baloldali és liberális elit lebecsülje a társadalom mentális állapotának meghatározó mivoltát, és túlértékelje a racionalitás szerepét a választói döntésekben. A Fidesz a társadalmi traumákból fakadó irracionalitást fokozta a végsőkig, a balliberális oldal pedig - afféle sült-realistaként - tudomást sem vett ezekről, és még ma is abban bízik, hogyha az emberek szembesülnek azzal, hogy becsapták őket, elfordulnak a Fidesztől. Természetesen lesznek ilyenek is szép számmal, ám amíg a politikai közösség nem hisz abban, hogy számára - minden ellentmondásával együtt - a demokrácia és a piacgazdaság biztosítja a legemberibb, leginkább élhető világot, addig a becsapottság realizálása csak kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan folyamatokat indíthat el a társadalomban. Ahhoz, „hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban",¹⁴ reális önképre, társadalmi bizalomra és jövőképre van szüksége a társadalomnak. Ahhoz pedig, hogy ezek megvalósuljanak, Magyarországnak először régi önmagát kell legyőznie. Ha ez sikerül, akkor a Fidesz legyőzése már gyerekjáték lesz.

¹ Bokros Lajos: Az euró mint társadalmi és kulturális vállalkozás. Élet és Irodalom, 2010. szept. 3.

² Kutatás a magyar társadalom értékszerkezetéről, gazdasági attitűdjeiről. A kutatás a World Value Service nemzetközi kutatás adatbázisán készült. Tárki Európai Társadalmi Jelentés 2., 2009.

³ Tóth István György: Bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus a magyar társadalom értékszerkezetében. Tárki Európai Társadalmi Jelentés, 2009.

⁴ Tóth István György: u. o.

⁵ Anti-Defamation League (ADL): Attitudes Toward Jews in Seven European Countries. ADL, New York, 2009.  február

⁶ Erős bevándorlás-ellenesség Kelet-Közép-Európában. Political Capital, 2010.

⁷ Tony Judt: A háború után. Európa története, 1945 óta. A holtak házából. Európa, Budapest, 2007.

⁸ Az MAT-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoportjának kutatása a történelmi ismeretekről és a történelmi tudat állapotáról.

⁹ End of Communism Cheered but Now with More Reservation. The Pulse of Europe 2009: 20 Years After the Fall of the Berlin Wall. Pew Research Institute, 2009.

¹⁰ Lásd a 9. lábjegyzetet.

¹¹ Keller Tamás: A gazdasági erkölcsösséget szabályozó társadalmi normákról. In: Tárki Európai Társadalmi Jelentés 2. Tárki, 2009.

¹² Bodoky Tamás: Az MVM alkotmányos költ­sége. Az elszámolás vakfoltjai I., ÉS, 2010/36., szept. 10.

¹³ Zimbabwe, Burundi és Magyarország. Ada­lékok az érzelmi tőke és a remény méréséhez. Magyar Gallup Intézet. 2009. június

¹⁴ Márai Sándor: Napló 1943-1944. Helikon, Budapest, 1990.