Csodálkozom a csodálkozókon, csodálkozom rajtuk megint
S megint Semprun örökbecsű szavai jutnak eszembe azokról, akik csodálkoztak, hogy mit művelnek ezek a nácik, borzasztó, nem csak agresszívek, nem csak hazudnak, de rabolnak, sőt ölnek is, nohát, ezt azért nem hittük volna… „Miért csodálkoztok – mondja Semprun erre – Hát nem tudtátok, hogy nácik?”

A fideszisták, persze, nem nácik. Ők fideszisták. Belső demokratizmusukban sztálinisták, programjukban kádáristák lelkükben nemzeti szocialisták, no az igaz. De a lélek nem minden, különösen egy pártnál nem. A fideszista az mindenekelőtt fideszista.
És hogy az mit jelent, pontosan tudható tizenöt éve lassan. Aki csodálkozik azon, ami ma történik Magyarországon, az vagy ostoba fráter, vagy cinikus gazember.

Az történik, aminek történnie kell. Minden rendben van. Békés Pál remek, kötet-címadó novelláját idézve: Semmi baj. Vagyis nagyon nagy baj van. De csodálkozni nem szabad. Mindent lehetett tudni előre.

Ha egy olyan párt jut hatalomra, amelynek nem választott vezetője van, hanem vezére, aki ráadásul dakotául hablatyol, akkor az történik, amit történik éppen. És az történik akkor is, ha ez a hatalomra került párt megveti a parlamentarizmust és az utcai, kétkezi, erőszakos politikának lett a híve. Ha egy párt nem ismer sem istent, sem embert, se hazát, csak és kizárólag a pőre, nyers hatalmat és erőt. Ha ez a párt a kultúrát nem emberi önértékként becsüli, hanem – sztalini mintára – a politika kiszolgáló függelékeként tartja. Ha egy párt köztársasági elnöke Wass Albertet idézi, és csak őt, ha egy párt oktatási szakpolitikusa turul-szobrot ajnároz, és csak azt. Ha egy párt kulturális színvonala egy dolomitbánya humán kultúrájának fokán áll. Ha egy párt úgy is akar egy országot kormányozni, mint egy dolomitbányát. Ha ez a párt erőszakos és suttyó. Alpári, sunyi, cinikus, kegyetlen. Röviden, ha ez a párt a Fidesz. Akkor annak kell történnie, ami történik éppen.
Minden rendben van.
Nem ez a baj.

Nem ezzel kell foglalkozni most. Kicsit szét lesz verve az ország, de hát istenem, volt már így és lesz is így nem egyszer. Azt mondják: rend lesz legalább. Nem lesz rend. De ezt majd ki-ki a maga bőrén tapasztalja meg. Az még odébb van. A fiúk még csak most veselkednek a munkának neki. Hagyni kell, hadd csinálják.
Nekünk, akiknek hozzájuk semmi, de semmi közünk, és vagyunk egy páran, nekünk azon kellene elgondolkodni most, idő lesz rá bőségesen, hogy hogyan történhetett meg mindez? Hogyan kaphatott egy párt, egy ilyen párt ekkora felhatalmazást? Költői a kérdés, hisz tudjuk rá a választ mindannyian. Azért, mert a választók többségének, pontosabban nagyon sok választópolgárnak semmi más akarata nem volt – más nem is lehetett volna – mint hogy az előző garnitúrát elkergesse. Annyira utálta azt ugyanis. És lássuk be, joggal.
A népnek ennyi szabadság adatik, illetve most már – úgy tűnik - adatott: négyévente – fidesznyelven.évente – elkergethette azokat, akiket az elmúlt négy év alatt megutált. De abban már nincsen szabadsága, hogy kiket tegyen be a hatalomba a távozók helyett. Magyarországon ma nem csupán markáns, erős baloldali párt nincsen, de nincsen szociáldemokrata párt, liberális párt, és nincsen konzervatív demokratikus jobboldali párt sem. Egyáltalán: ma egy normális, gondolkodó magyar embernek nincsen pártja.
Csak ki ellen van mód szavazni, kire nincsen.
Sokan szavaztak az MSzP-re, sajnos. Az elzavart a garnitúra a Magyar Szocialista Pár garnitúrája volt. Az a társaság, amelyet történelmi a felelőssége abban, hogy Magyarország a Fidesz kezébe került. És ennek a társaságnak a „krémje”, ma elégedetten pöffeszkedik a parlamentben újra. Néha homlokráncolva egyeztet a jobbikosokkal.
Ez a baj. Ez az igazi nagy baj.
A megújulás ezzel kezdődik: ki a szocialistákkal, ezekkel szocialistákkal a parlamentből! Ki kell őket onnan zavarni, hívni, kergetni, utálni, űzni.
Minden egyéb csak ezután jöhet.

Múlttalanság

Pár napja a Kuruc.info publicistája vitára hívta Karsai László és Ungváry Krisztián történészeket, tisztázandó: volt-e Holokauszt egyáltalán, és ha esetleg mégis volt, akkor az hány embert érintett. Tudni kell, hogy a „korlátlanul magyar” portál évek óta külön fakkot tart fenn a Holokauszt tagadásnak. Itt „cikkek”, „tanulmányok” tucatjai olvashatók, melyek mind tételesen „cáfolják”, hogy a második világháború alatt származása miatt hatmillió európai és azon belül hatszázezer magyar ember pusztult volna el. Sokkal kevesebb, esetleg, de az se biztos. Még szabályos kiskátét is találunk itt, afféle sulykolást, bemagolni való érvgyűjteményt, melynek segedelmével a – például iskolában társaival vagy tanáraival – vitába bonyolódó derék nácivá nevelendő fiatal előre felkészülhet, és háríthat minden esetleges ellenvéleményt. A két történész elvállalta a kihívást, nyilvánvalóan pedagógiai meggondolásból. Karsai komoly, hatalmas lábjegyzet apparátussal megtámogatott tudományos értekezést is felvonultatott.
Természetesen mindhiába, észérvekkel itt boldogulni nem lehet, a két derék kutató hamar fel is adta a meddő „vitát”.
Nem is ez az érdekes. Hanem az, hogy a honi jobboldal – és itt, itt is közömbös, hogy a szélső-, avagy a mérsékeltebb jobboldalról van szó – milyen komolyan veszi a múltat. A saját maga és az ő elődei által kreált, tehát eltorzított, hamisított, össze-vissza hazudott múltat, de mégis; a históriát. Árpádot és Koppányt, Dzsingisz kánt és Mátyást, 48-at, Trianont, második világháborút, rovásírást, Lehel kürtjét, fehérlófiát. Mindegy. A történelmet. A bölcsészkarok történelem szakjain nem azért oly sok a jobb- és szélsőjobboldali hallgató, mert az oktatók így nevelik őket. Hanem mert eleve a jobbosok jelentkeznek erre a szakra. A jobboldaliságnak szerves része, fundamentuma a história.
A baloldaliságnak nem. Nincs is baloldal Magyarországon.

Aki, ami magát annak titulálta, az a múlttal nem foglalkozott. Már-már menekült előle. Előre nézünk, nem visszafelé – mondta mosolyogva a szocialisták egyik főasszonya. Trianonról nem született még párthatározat – hárította el az érdeklődést a párt igazgatója. Az elnök asszony pedig Radnóti Miklós születésének centenáriumán megkoszorúzta a költő gyilkosának állami díszsírhelyét. Ha nem tudta, mit tesz, az nagy baj, ha tudta, az még nagyobb.
Természetesen nem kell pártdirektíva történelmi kérdésekkel kapcsolatosan. Nem kell meghatározni, hogy ki mit gondoljon 48-ról, 18-ról, 44-ről, 56-ról. De gondolkozni és gondolni kell. Kinek-kinek magában. És olvasni és tanulni és megbeszélni és esetleg valami közös egyezségre is jutni, azt lehet és kell is bizony. Talán ki lehet mondani Trianon kapcsán, hogy fáj minden magyarnak és fájni is fog örökké. De azért a szlovákok is megérdemelnek egy országot. Mert addig nem volt nekik olyanjuk. És egy baloldali magyar talán elfogadhatja, hogy ez sem volt igazság. Persze, aki ezt kimondja, az a mai, honi jobboldal hangadói számára rögvest hazaáruló lesz. De számukra mindannyian így is, úgy is azok vagyunk, akik nem hozzájuk tartozunk, akik nem tartunk velük. Rendes magyar ember az itt most – nekik – hazaáruló.

De a legfájóbb mégis: 1944. ügye. Kibeszéletlensége, lezáratlansága, elhazudása és elhallgatása. Hiába jelent meg az elmúlt két évtizedben sok száz, sok ezer visszaemlékezés, dokumentumkötet, tudós monográfia, hiába dokumentáltatott mára szinte valamennyi magyar település zsidóságának emléke, hiába lett lassan összegyűjtve szinte az összes áldozat neve: ez az egész hatalmas szomorú tudás nem lett közös tudás és főleg nem lett közösen megszenvedett tudás.
A múltat meg kell szenvedni. Ez a tudás nem szervült, nem került bele nem szervült a nemzet eszébe, szívébe, vérébe, húsába, nem lett megszenvedve még.
És ez elsősorban a baloldal, a volt baloldal, az úgynevezett baloldal felelőssége.
Mi sem jellemzőbb, hogy amikor a 80 000 magyar munkaszolgálatosnak méltó emlékművet állítandó segítséget kértek, akkor egyetlen egy szocialista politikus sem válaszolt a megkeresésekre. Nem nem segített. Nem is válaszolt a levélre. Nem érezte az ügyet magáénak se Medgyessy Péter, se Lendvai Ildikó, se Suchmann Tamás, se Szekeres Imre, se Donáth Ferenc, aminthogy nem válaszolt Zoltai Gusztáv, vagy Magyar Bálint sem.
Tíz év – kizárólag civil és a Múlt és jövő legfrissebb számában dokumentált erőfeszítés – után, ma van emlékműve a munkaszolgálatosoknak, eldugva, hitközségi ingatlanon. De a gyilkosokkal, háborús bűnösökkel telitemetett 298. parcella dolga máig szégyenletes. És a szocialisták ez ügyben minden bizalmukat abba a Boross Péterbe vetették, aki most éppen meghálálja bizodalmat…

Persze a dolog nehéz; azzal kellene itt szembe nézni, hogy a megölt magyar munkaszolgálatosokat magyarok gyilkolták meg. És a zsidókat és lezsidózottakat magyarok alázták meg, közösítették ki, csillagozták fel, terelték gettóba, kínozták meg, rabolták ki, majd tették a vagonba föl. Nem a németek, hanem a magyarok. Mi. Mi raboltuk ki és mi öltük meg saját magunkat.
Nehéz szembenézni ezzel. De nem lehetetlen. Nagyapjáról, dédapjáról senki nem tehet.
Nem lehet megúszni, egyszer túl kell rajta esni.
És ez nem a jobboldal dolga lesz.
Az most mással van elfoglalva.
Éppen Szabó Ervinnel, ugye…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.