– Drukkolok nekik, hogy sikerüljön – ezt mondta az egyik utolsó interjújában, amit még pénzügyminiszterként adott, az új kormányra célozva. De bízott is benne?

– Igen, joggal tehettem, hiszen régóta tudható volt, hogy a Fidesz megnyeri a választásokat, ez senkinek semmilyen meglepetést nem okozott. Már mi is abban a tudatban vállaltuk el a kormányzást, hogy mindössze egy évünk lesz rá, és utánunk biztosan az akkori ellenzék következik…

– …amelynek tehát minimum egy éve volt a felkészülésre, de tudjuk, hogy sokkal több.

– Igen, ezért is gondoltam, hogy az Orbán-kormány egy tudatos, részletesen kidolgozott, alaposan körbejárt kormányzati gazdaságpolitikát fog végigvinni, eleve számolva az esetleges korlátokkal és kockázatokkal, s pontosan fogja tudni, mekkora a mozgástere és mire van lehetősége, vagyis alaposan felkészült rá, hogy tovább segítse az országot a felzárkózásban. Őszintén szólva már a nekem szóló miniszteri felkérést is ebben a tudatban és ezzel a jövőképpel vállaltam el. Az pedig, hogy drukkolok nekik, számomra magától értetődő, engem sosem érdekelt a pártpolitika, sosem egyik vagy másik párt érdekében fejtettem ki tevékenységemet, ráadásul nem voltam érdekelt a választásokban sem, hiszen nem a politikában képzeltem el a karrieremet. Sajnálatos egyébként, hogy aki pártpolitikából él, az sokszor a pártpolitikai érdekeket helyezi előtérbe, a saját pártjának kell hogy drukkoljon, és csak azután gondolkodik az ország érdekeiről. Ilyen szempontból én kényelmes pozícióban voltam, még azt is megtehettem, hogy a saját ellenzékemnek drukkoljak.

– Ha már ezt szóba hozta, tegyünk egy kis kitérőt: akár más színezetű politikai erők által támogatott kormányban is szerepet vállalt volna? Ha a jobboldal alakít válságkezelő kormányt, akkor is vállalkozott volna a pénzügyminiszterségre?

– Engem nem a politikai színezet, hanem a program érdekelt. Természetesen bizonyos szélsőséges politikai erőkkel sosem vállalnék közösséget, de ezen túl, európai értelemben vállalható politikai pártok tekintetében teljesen semleges vagyok, nem az elnevezésük, hanem a programjuk alapján ítélem meg őket. Tehát bármely szalonképes politikai erő akarta volna megvalósítani az általam hasznosnak és képviselhetőnek tartott programot, feltéve, hogy érdemben közre tudok működni benne, vállalkoztam volna rá. Ennek megfelelően az sem lett volna ellenemre, ha a programunkat nemcsak a szocialisták és a liberálisok, hanem akár a konzervatívok is támogatják, már csak azért is, mert ha az európai politikai palettát nézzük, a mi programunk másutt Európában sokkal inkább számíthatott volna liberális és konzervatív, mint szocialista pártok támogatására. Az már a magyar politika sajátossága, hogy a minél nagyobb választói támogatás érdekében a pártok sokszor a saját ideológiájuktól is messze elszakadnak, és más típusú programokat képviselnek.

Egyszóval nekem az volt a fontos, hogy a programból, amit még a Reformszövetség színeiben többedmagammal kidolgoztam, minél több megvalósulhasson. De hangsúlyozom, mindezt egy korlátozott ideig tartó szakértői munkának tekintettem, és számomra ez a munka májusban véget ért. Tehát arra a kérdésre – mert ezt már többször feltették nekem újságírók –, hogy részt vennék-e bármelyik következő kormány munkájában, határozott válaszom van: most biztosan nem. Amihez az is hozzátartozik, hogy – ellentétben a programomat támogató politikai erők színezetével – az már egyáltalán nem közömbös, sőt elsődleges kérdés, személy szerint kikkel kell együtt dolgoznom, különösen hogy ki a főnököm, adott esetben ki a miniszterelnök. Mert hatékony és sikeres válságkezelést csak a vele való harmonikus együttműködés esetén lehet végigcsinálni.

– Ez akkor azt is jelenti, hogy ha számba vesszük az utolsó néhány miniszterelnököt…

– Nem szeretnék más miniszterelnökökről véleményt mondani. Ez csak azt jelenti, hogy Bajnai Gordonnal nagyon jól tudtam együtt dolgozni. Nagyon értettük egymás gondolatait, egymás koncepcióját és vízióját.

– Hogy tapasztalta a személyes megnyilvánulásokból, Európában mely kormányok számára volt különösen rokonszenves a Bajnai-kormány tevékenysége, mely kormányok biztosították elismerésükről és támogatásukról önöket?

– Azok a kormányok, amelyekkel kifejezetten jó kapcsolatunk volt, és amelyek különösen elismerésre méltónak tartották az eredményeinket, többnyire konzervatív kormányok voltak.

– Ami önmagában nem sokat jelent, hiszen Európában most alig van baloldali kormány.

– De ettől még a tény tény marad, bizonyos jobboldali kormányok részéről kimondottan pozitív, a Bajnai-kormány szakmai eredményeit méltató üzeneteket kaptunk. Sőt nekem magamnak több olyan pénzügyminiszterrel volt megbeszélésem, aki jelezte, hogy miközben remek személyes viszonyban van a Fidesz prominens képviselőivel, igen figyelemreméltónak tartotta a válságkezelő kormány teljesítményét.

– Akkor nézzük, milyen helyzetben adta át az ön kormánya az országot, illetve milyen kép élt erről a világban, nem mellékesen a befektetők körében, és mit tesz – már eddig is mit tett – ehhez hozzá a jelenlegi kormány. Bajnai Gordon egyébként ugyanezeken a lapokon januárban kormánya működésére visszatekintve azt mondta: „…az első és legfontosabb feladat rövid távon a bizalom visszaszerzése volt, hosszú távon a növekedési képesség megalapozása”. Mennyire sikerült ez?

– Számunkra mindvégig nagyon fontos volt itthon, a választók előtt is, de a nemzetközi politikai színtéren és a pénzpiacok előtt is, hogy minden, amit mondunk és teszünk, hiteles és hihető legyen. És ezt úgy értük el, hogy amit mondtunk, azt csináltuk, és amit csináltunk, azt mondtuk, sosem gyártottunk üres politikai szlogeneket, sosem folytattunk látványpolitizálást vagy médiakormányzást. Tehát elmondtuk, mik azok a konfliktusokkal teli intézkedések, amelyeket végre fogunk hajtani, majd precízen végig is vittük őket.

Ez a visszaszerzett bizalom, a kialakult hitelesség azonban – amely megkönnyítette az ország pénzügyi stabilitásának a megtartását, hiszen a meghirdetett programot az elmúlt évben már komolyan vette a világ – gyorsan szétporladt, amikor teljesen más stílusú kormányzás és különösen egy gyökeresen eltérő stílusú kommunikáció kezdődött el. Például Kósa Lajos nevezetes nyilatkozata után nyilván már sokkal inkább a mi személyünkhöz kötődő hitelességre szűkült, és ezt nem én mondom, hanem egyébként semleges, sőt velünk igen kritikus elemzők mondják, például Barcza György, a K&H elemzője, aki annak idején úgy fogalmazott, hogy „az első napok után már hitelességi deficitet gyűjtött össze az új kormány”.

Ami mármost a verbális hitelességen túli bizalom – egyúttal a stabilitás – alapját illeti: a Bajnai-kormány tevékenysége következtében kialakultak olyan pénzügyi fundamentumok, amelyek önmagukban megbízhatóbbá, stabilabbá tették az országot. Kialakult egy sok más országénál jobb költségvetési pálya, miközben azoké romlott, a miénk a legnehezebb körülmények között is javult. Metaforikusan fogalmazva tavaly, amikor átvettük a kormányzást, épp a szakadék szélén táncolt az ország, és könnyen bele is zuhanhatott volna, mi pedig jó messze elráncigáltuk a szakadéktól, vissza egy stabilabb területre. Ezért most már, ha nem is károkozás nélkül, de sokkal kisebb károkozás veszélyével tehetett az új kormány meglehetősen bizonytalan és öntudatlan mozgásokat a gazdaságpolitikában. Ez – bár gyengítette a forintot és rontotta a kockázati besorolásunkat, meg a hitelminősítőknél leminősítést eredményezett – most már nem vezetett olyan zuhanáshoz, mint amilyenhez, mondjuk, egy évvel ezelőtt vezetett volna.

– Hogy látta, milyen várakozással tekintettek a befektetők az új kormányra, annak példátlan felhatalmazására? Remélték-e, hogy a korábbi politika – minden ellenkező értelmű ígéret ellenére – folytatódik?

– Igen, két okból is. Egyrészt látható volt a korábbi időszakban, hogy Magyarországon a politikai közeg is kezdi megérteni, befogadni azokat a szakmai érveket, amelyek szerint sok helyen, a nyugdíjrendszerben, az egészségügyi rendszerben, az oktatási rendszerben, tehát a nagy újraelosztó rendszerekben szükség van reformra…

– A politikai közeg szemlátomást nem fogadta be, a jobboldal épp erre tekintettel – legalábbis akkor még azt hittük – titkolta a programját.

– Én inkább úgy mondanám, az emberek tudták, hogy szükség van reformokra, de a politikai elit önös érdekből mégis olyan parlamenti működést alakított ki, ahol az akkori ellenzék lényegében – a történelem erről úgy fog megemlékezni, hogy kifejezetten durva obstrukciós technikákkal – minden kormányzati elképzelést igyekezett porrá zúzni. Azokban a kérdésben pedig, melyekben nem volt kétharmados támogatásra szükség, népszavazást kezdeményezett, hogy a szükséges, de népszerűtlen reformokat megállítsa. Ezek után a kétharmados felhatalmazás azt mutathatta a világ felé, hogy az új parlamentben az ellenzék – lévén rendkívül gyenge –, ha akarna, sem tudna semmilyen kormányzati elképzelést visszaszorítani. A másik ok: egy kétharmaddal rendelkező kormány nyilván megengedheti magának, hogy egy választási ciklus elején megtegye a népszerűtlenebb intézkedéseket.

– Sőt akkor kell megtenni, bármekkora is a többség.

– Normális esetben mindig a választások után születnek a nehéz döntések, jönnek a nehéz intézkedések, hogy a következő választás előtt kicsit lazábbra engedhesse a gyeplőt a kormány. Ha ez kétharmados felhatalmazással történhet, akkor még inkább így logikus. Ráadásul az is látható volt, hogy a magyar társadalom – hiszen a rendszerváltás óta annyi beteljesületlen ígéretben volt már része – egyre nagyobb arányban vette tudomásul, hogy valóban szükség van a reformokra. Úgy gondolkozott, hogy „szépek, szépek az ígéretek, de annyi mindent ígértek már nekünk, és azokból sosem lett semmi, sőt mindig csak baj lett belőlük, hogy valószínűleg tényleg meg kell hozni nehéz intézkedéseket”.

– Ezt miből gondolja?

– Amikor kormányozni kezdtünk, a legkevésbé sem voltunk népszerűek, fényévnyire voltunk attól, hogy emiatt tömegek ujjongjanak az utcákon, mégis az akkori közvélemény-kutatások szerint a megkérdezettek kétharmada gondolta úgy, hogy a fájdalmas intézkedésekre szükség van. Utáltak minket, nem minket akartak kormányon látni, de az emberek kétharmada belátta, hogy az általunk meghirdetett reformokra szükség van.

– Általában igen, csak épp az ő előjogait ne nyirbálják meg…

– Még ez sem feltétlenül igaz. Egy kimondottan a nyugdíjasrétegre koncentráló közvélemény-kutatás azt vizsgálta, mely intézkedés volt a legfájdalmasabb, és ugyanakkor mely intézkedést tartották a leginkább elkerülhetetlennek a nyugdíjasok. És mindkét kérdésre a tizenharmadik havi nyugdíj elvétele volt a válasz; azt nemcsak a legfájdalmasabbnak, a legszükségesebbnek és legkevésbé elkerülhetőnek is tartották. Tehát kialakult egy válságtudat, pontosabban egy meglepő tudatosság, egy informáltság arról, hogy milyen állapotban van az ország, és mi mindent kell tenni, hogy ez az állapot javuljon. És miközben a híradások arról szóltak, hogy Görögországban a kormány kínkeservesen tud csak reformokat végrehajtani, és az emberek tömegével mennek ki az utcára a leghajmeresztőbb követelésekkel, például a tizennegyedik havi köztisztviselői juttatásért képesek betörni az ottani Pénzügyminisztérium épületébe, addig itthon a legkeményebb takarékossági intézkedéseket különösebb megrázkódtatás nélkül tudtuk végigvinni. Ezek után okkal várta mindenki, hogy egy kétharmados többséggel rendelkező kormány magabiztosan fogja a reformokat továbbvinni és a felzárkózás útján tartani az országot. Vagyis a kétharmados választási győzelem után pozitív várakozás alakult ki mindenkiben, bennem is. Egy Varga Mihállyal folytatott telefonbeszélgetésben, melyben gratuláltam a választási szereplésükhöz, jeleztem is, hogy örülök, mert ezek után nem lesz akadálya az önkormányzati és más intézményi reformoknak, amelyekre – mindannyian tudjuk – az országnak szüksége lenne…

– És mit válaszolt Varga Mihály?

– Nyilván nem kötötte az orromra, hogy milyen kormányzati elképzeléseik vannak, egyébként ma már nem is vagyok abban biztos, hogy a választás másnapján voltak részletes elképzelések. Mai eszemmel azt gondolom, hogy talán nem is tudott mit mondani rá, mert nem volt világos, mit fog csinálni azt követően a kormány.

– Összefoglalva mondhatjuk, hogy az Orbán-kormánynak eddig nem sikerült kihasználnia sem a kétharmados felhatalmazásból származó rendkívüli erejét, sem a Bajnai-kormánytól megörökölt nagy, ám közben fogyatkozó bizalmi tőkét?

– Az az igazság, hogy a bizalom egyelőre nem is programok, hanem nyilatkozatok eredményeként épült le. A legnagyobb bűne az Orbán-kormánynak nem is a rossz gazdaságpolitika, hanem a rossz kommunikáció, és emellett a tudatos gazdaságpolitika teljes hiánya, a megfelelő stratégiát, divatos kifejezéssel élve víziót követő, programszerű működés helyett alkalmazott rögtönzések. A legnagyobb kár nem azzal érte mindannyiunkat, hogy a kormányzati hibák miatt romlottak a pénzügyi mutatóink, hiszen stabil állapotban van az ország, így a mutatók romlása is csak korlátozott lehetett. Az eddigi károk sokkal inkább az elszalasztott lehetőségek miatt mutatkoznak, hiszen az első három hónapot sokkal jobban lehetett volna csinálni. Kellő előkészítő munka mellett le lehetett volna vezényelni egy olyan önkormányzati reformot, amelynek eredményeként már egy sokkal észszerűbb és takarékosabb rendszerben választott volna az ország új önkormányzati testületeket, s kiszűrhetők lettek volna például a főváros és a kerületek vagy a megyék és a helyi szintek közti párhuzamosságok és pazarlások, illetve eleve ésszerűbben lettek volna eloszthatók az önkormányzati feladatok és jogkörök. Erre építve pedig az önkormányzati intézményrendszertől erősen függő oktatási és egészségügyi rendszer további reformja is sokkal könnyebben lett volna kezelhető. Annak következtében, hogy egy egyébként kétharmados parlamenti többséggel és töretlen politikai támogatottsággal rendelkező kormányzati erőnek nem volt ehhez bátorsága és tudása, elszalasztotta a lehetőséget, hogy pozitív történelmet írjon. Ehelyett kizárólag olyan módosításokat iktatott a szabályozásba, amivel saját hatalmát kívánta összpontosítani és tovább növelni. Az ország emiatt olyan önkormányzati intézményrendszerbe választ ősszel képviselőket, hogy azzal ismét elveszteget négy évet.

– A valódi kormányprogram hiánya milyen következményekkel jár?

– E tekintetben a külvilág, a választók éppúgy türelmesek voltak, mint a pénzügyi befektetők. Eleinte mindenki várta, hogy a semmitmondó választási kampány után az új kormány hivatalba lépésekor bemutat a nyilvánosságnak egy részletes gazdaságpolitikai programot, amiből kiderül, hogyan alakulnak majd a későbbi évek költségvetései, mi fog történni az egészségüggyel, az önkormányzatokkal, a közösségi közlekedéssel. Hogyan kívánja a kormány megoldani, hogy Magyarország ezeken a területeken GDP-arányosan ne költsön többet, mint a hasonló fejlettségű országok, és eközben a szolgáltatások színvonala versenyképes vagy akár jobb is legyen. Ezekről a kérdésekről azóta sem esett szó, a külvilág azonban türelmesnek mutatkozott, s úgy tűnik, elfogadta, hogy a kormány továbbra is választási üzemmódban működik és az önkormányzati választásokig csakis a népszerűsége és a várható választási eredmények foglalkoztatják. Még reménykedik, hogy az önkormányzati választások után pragmatikus és érdemi kormányzati munka következhet. Mert eddig egészen biztos, hogy nem ez történt, hiszen az intézkedések és a megnyilatkozások kizárólag a választók rövid távú vágyaihoz igyekeztek igazodni. Már az új kormány megalakulása előtt a gazdaságpolitikát vaskosan érintő, értelmezhetetlen nyilatkozatok hangzottak el, s a helyzet azóta sem javult. Hallhattuk például, hogy az összes devizahitelt forintra váltják, ami kivitelezhetetlen, irtózatosan drága, a devizahiteleseknek is meg az államháztartásnak is, és nincs semmi értelme, mert a kockázatokat nem csökkenti…

– De megjegyezni sem volt idő, mert egyszer-kétszer elhangzott, aztán soha többé…

– Igen, egy hét múlva visszavonták, ahogy sok más kapkodva bejelentett elképzelést is. És nézzük, mi a helyzet a Magyarország tekintetében leginkább releváns gazdaságpolitikai és pénzügyi kérdéssel, hogy hajlandók vagyunk-e csökkenteni az ország eladósodottságát, vagy továbbra is hitelekből akarunk élni! Mert amikor a hiánycélról beszélünk, akkor valójában erről van szó. Ezt figyeli a külvilág, és ezt kéne a választóknak is figyelniük: hogy miközben a családok komoly erőfeszítéseket tesznek az adósságállományuk leépítésére, hajlandó-e erre a politika is. Hajlandó-e az állam saját adósságát leépíteni, vagy továbbra is kockázatokba sodorja az országot, kiszolgáltatottá teszi és magas kamatok fizetésére kényszeríti azzal, hogy új hiteleket vesz fel? De az új kormány hivatalba lépése után egy ideig még mindig hétszázalékos hiánycélról beszélt… Miközben a külvilág pontosan tudta, hogy stabil állapotban van a költségvetés, mert nemcsak az előző kormány számolt be róla precízen, részletesen és folyamatosan, hanem külső szakértők is. Az IMF, az Európai Unió és sok más, kormánytól független intézmény igazolta vissza mindig a költségvetési beszámolók megbízhatóságát. Tehát mindenki tudta, akit komolyan érdekelt, hogy amikor az új kormány hét százalékról beszél, akkor valójában csinálni akar hét százalékot.

– Erre kellettek volna a szekrényekből kiforduló csontvázak…

– Persze, de ha valami politikai kudarc volt, akkor a csontvázkeresés bizonyosan. Azóta sem láttunk semmiféle tényfeltáró jelentést…

– És aztán egyszer csak a miniszterelnök – feltehetően nem függetlenül az Európai Bizottság elnökével folytatott megbeszélésétől, amely után a közös sajtótájékoztatón Barroso ki is mondta, hogy nincs vita, a hiánycél marad – bejelentette, hogy 3,8 százalék lesz a hiány. És a hét százalékról többé nem esett szó.

– Persze. Amikor Kósa Lajos és Szijjártó Péter nyilatkozatai eredményeként olyan pénzügyi bizonytalanság alakult ki, és olyan zuhanópályára került a forint, hogy annak már az itthoni közvélemény előtt is nyilvánvaló következményei lettek volna, ráadásul az euró is négyéves mélypontjára esett, akkor az új kormány gyorsan visszatáncolt addigi hibás politikai taktikázásából. Sikerült olyan piaci turbulenciákat generálnia, hogy azonnal vissza kellett fordulnia. Azután ugyanis, hogy Görögország dolgát épp sikerült rendbe tenni, miután az eurózónán belül konszolidálták a viszonyokat, nagyon nem hiányzott az Európai Uniónak, hogy valaki az eurózónán kívülről megint krízishelyzetet generáljon.

– Emlékszem egy fotóra, ami a Népszabadság első oldalán, egy tudósítás fölött jelent meg valamikor május közepén. A cikk egy az IMF és az Európai Bizottság delegációjával folytatott tárgyalási forduló sikeres lezárásáról, illetve arról tájékoztatott, hogy a kormány lehívhatja az újabb hitelrészletet. Azon a fotón önt és az EB igazgatóját, Elena Florest látni, szemlátomást harmóniában, derűs és oldott arckifejezéssel.

– Pedig kőkemény tárgyalások és viták után voltunk, de képesek voltunk szakmai alapon megegyezni.

– Ezzel szemben Orbán Viktorról és Matolcsy Györgyről, valamint az Unió és az IMF delegációjáról közös fotó sem készülhetett, hiszen a tárgyalások félbeszakadtak, és a küldöttségek dolguk végezetlenül távoztak. Majd a miniszterelnök – mondván, „legyőzzük az adósságcsapdát, visszaszerezzük a gazdasági önrendelkezést” – bejelentette, hogy a továbbiakban nem is szándékozik tárgyalni az IMF-fel.

– Nézzük meg az eredményeket! Mi, amikor átvettük a kormányzást, úgy ítéltük meg, hogy nem tartható a 2009-es hiánycél, és – szakmai érvek felsorakoztatásával – sikerült is a Valutaalapnál és az Európai Uniónál elérnünk az egyszázalékos hiánycélnövelést. Magyarán, akkor függetlenebbek voltunk, és sokkal inkább a saját fejünk után tudtunk menni, és sokkal inkább elértünk eredményeket. A Fidesz olyan tárgyalási taktikát alkalmazott, amivel fikarcnyi engedményt sem kapott a 3,8 százalékhoz képest.

– Ugyanakkor például Románia kapott.

– Így van, Magyarország ezzel szemben fél százaléknyi engedményt sem kapott, és ezt egy durva, belemenős, konfrontatív tárgyalási taktikával sikerült elérni. Tehát nem függetlenséget, nem gazdasági önrendelkezést, hanem épp nagyobb függőséget és kiszolgáltatottságot eredményez a kormány eddigi politikája. Mi a következő évekre is tartható pályát alkudtunk ki, ráadásul elértük, hogy a nemzetközi intézmények lényegében fogadják el a Reformszövetség programját. A Valutaalap és az Európai Unió olyan felvetéseit pedig, hogy például csináljunk nagyobb arányú lefaragásokat a közszféra bérköltségeiben, vagy hogy emeljünk nagyobb arányban adót, és a költségvetési egyensúly érdekében összességében az adócentralizációt ne csökkentsük, hanem növeljük, mind visszautasítottuk. De nem arra hivatkoztunk, hogy ez sérti a szuverenitásunkat, hanem elmagyaráztuk, hogy miért lenne kevésbé jó ez a fajta gazdaságpolitika, és miért ajánlunk mi jobbat. A novemberi tárgyalásokon például elhangzott, hogy a tavalyi 3,9 százalékos hiánycél kapcsán még további lefaragásokat látnak szükségesnek, ezért fontoljuk meg, hogy néhány hétre fizetés nélküli szabadságra küldjük a közszférában dolgozókat. És erre mi nem borítottuk rájuk az asztalt, és nem mondtuk, hogy sértik az önrendelkezésünket, hanem bemutattuk, hogy enélkül is tartani tudjuk a tavalyi hiánycélt, és tartottuk is, valamint elmagyaráztuk, hogy amit javasolnak, az rontaná a gazdaság kilábalásának az esélyeit, és kezelhetetlen társadalmi feszültségeket gerjesztene, ezért nem gondoljuk, hogy meg kéne csinálni. És ebben végül meg is egyeztünk, majd a közös sajtótájékoztatón egyetértő, mosolygós fotók készültek rólunk. A mostani tárgyalási taktika ezzel szemben azt eredményezi, hogy semmiben nincs egyezség, a költségvetési hiányt rákényszerítik Magyarországra, mert Magyarországnak nincsenek szakmai érvei arra vonatkozóan, hogy miért ne kellene tartania. Jelzem, egyébként valójában ma az a helyzet, hogy nincs is indok komoly eltérésre, hiszen a gazdasági pálya egyre kedvezőbb. Vagyis – minden ellenkező híreszteléssel szemben – e mellett a költségvetési politika mellett is rá tudott állni a gazdaság egy növekedési pályára, ráadásul most van először történelmi lehetősége Magyarországnak arra, hogy – a maastrichti kritériumoknak megfelelően – három százalék alá vigye a költségvetési hiányt.

– Amikor megszakadtak az Orbán-kormány tárgyalásai az IMF-fel és az Európai Unió delegációjával, az okokról különféle oldalakról különféle interpretációk láttak napvilágot. Matolcsy György például azt nyilatkozta, hogy „A magyar kormány az IMF és az EU küldöttségével folytatott tárgyalásai során őszintén és nyíltan feltárta az első félévi elhibázott költségvetési gazdálkodásból fakadó súlyos problémákat. Az IMF és az EU küldöttségei mindezek alapján elismeréssel méltatták az új kormánynak a korábbi hibák kiigazítása érdekében tett tekintélyes lépéseit.”

– Igen, volt még egy szerencsétlen kísérlete az új kormánynak, hogy az előző kormányra kenje saját kudarcáért a felelősséget, de ez már szinte szánalmas volt, hiszen közben a Valutaalap és az Európai Unió részéről egyértelmű részletes nyilatkozatok hangzottak el a tárgyalásokról és arról, miért álltak fel a tárgyalóasztaltól. De a legszerencsétlenebb ezúttal is a nyilatkozatok összevisszasága, napról napra változó tartalma volt.

Az Európai Unió és a Valutaalap eközben nyilvánvalóvá tette az okokat, amelyek közül a legfontosabb: a jövőre nézve gyakorlatilag ismeretlen vagy hiányos gazdaságpolitika. Tehát Magyarország nem volt hajlandó arról tárgyalni, hogy jövőre vagy az azutáni években milyen hiánycélt fog tartani, illetve általában milyen gazdaságpolitikát folytat. Márpedig az Európai Uniónak meg a Valutaalapnak a hiteleket jövőre meg azután kell visszafizetni.

– Az nem elég biztonság, ha egy kormányfő azt mondja, amit Orbán Viktor mondott, hogy visszafizetjük, de ahhoz, hogy hogyan tesszük ezt, semmi köze a hitelezőinknek?

– Egy hitelező erre nyilván azt mondaná, hogy akkor kérj kölcsön mástól, én nem adok neked, ha nem tudok meggyőződni róla, hogy vissza is fogod fizetni.

– Csakhogy állítólag most már nincs is szükségünk az IMF-hitel fennmaradó részére. Annak ellenére, hogy korábban éppen az ellenkezőjét mondták.

– Hogy nincs szükségünk rá, az tény, de ezt a mi időszakunk alatt értük el, hiszen tavaly nyár óta nem hívunk le hiteleket a Valutaalaptól, és mi valóban úgy adtuk át a kormányzást, hogy ne is kelljen további hiteleket kérni tőlük, a piacról finanszírozható legyen az ország. Ezzel szemben az új kormány tett olyan kijelentéseket, hogy meg akarják hosszabbítani a hitelmegállapodást a Valutaalappal. Másfél-két hónappal ezelőtt még nem szabadságharcot akart vívni a kormány, hanem együttműködni a Valutaalappal, aztán rájött, hogy az kölcsönös együttműködést jelent, nemcsak azt, hogy a magyar kormány azt csinál, amit akar, amit a Valutaalap aláírásával lát el. Ahhoz előbb szakmai érvekkel meg kell tudni győzni őket, és ez alapján lehet számítani a támogatásukra. Erre, úgy tűnik, nem volt felkészülve az Orbán-kormány.

Én egyébként a másik szélsőséggel sem értek egyet, azt a koncepciót is hibásnak tartottam, amely hosszú távra akarta volna meghosszabbítani az együttműködést a Valutaalappal. Szerintem az lett volna a helyes politika, ha – építve az ország visszaszerzett hitelességére és a pénzügyi piacok bizalmára – az eredeti határidőben lezárjuk az együttműködést, de azt barátságos módon tesszük. Meg kellett volna mutatnia az új kormánynak, hogy ő is együtt tud működni a nemzetközi intézményekkel, a maradék felülvizsgálatokat elvégzi, közösen kiáll, egyetért, sajtótájékoztatókat tart, majd októberben megköszöni a segítséget, és megmutatja ország-világnak, hogy önállóan tud finanszírozást szerezni a piacokról. Ehhez képest először azt mondani, hogy még több hitelt kérünk, de aztán nem megfelelni a hitelkritériumoknak, az a lehető legrosszabb megoldás, mert mindkettő inkább kamatemelkedéseket, rosszabb országkockázati besorolást és forintgyengülést eredményez.

– Akkor hadd gondolkozzam most azoknak a fejével, akik egyébként nem kevesen vannak, a közvélemény-kutatások szerint a lakosság 60-70 százaléka ezt megvívandó szabadságharcnak tartja. Hiszen a mostani kormánypárt már ellenzék korában is azt sulykolta, hogy az IMF rabszíjra fűzi a nemzeteket, és ezért rettenetesen nagy hiba, ráadásul stigma is, tőle kölcsönt fölvenni. Valamint titkos feltételekről, eltitkolt diktátumról is beszéltek, nyilván emlékszik erre a diskurzusra.

– Titkos feltételeket és eltitkolt diktátumokat eközben azóta sem sikerült senkinek találnia és napvilágra hoznia.

– Csakhogy most ez a gondolatmenet folytatódik: „végre megszabadulunk ettől a Gyurcsány-kormány által fejünkre hozott bajtól, győzelemmel végződött a szabadságharc az IMF ellen”. Amúgy pedig az Európai Unióval – mondja Orbán Viktor – természetesen szakadatlanul tárgyalunk, hiszen mi az Európai Uniónak vagyunk tagjai. Arról hallgat, hogy az IMF-nek is tagjai vagyunk.

– Az IMF-nek is tagjai vagyunk, persze. A tárgyalásokon egyébként mindig is az Európai Unióval voltak keményebb csörték, ők tettek kevesebb engedményt. Egyszerűen azért, mert az unió belső szabályai sokkal szigorúbbak. Tehát az egy lózung, hogy az IMF-fel nem kell megegyeznünk, elég az Európai Unióval. Amit az unió elfogad, azt az IMF is elfogadná.

Az pedig, hogy most a függetlenségünket nyertük vissza, azért butaság, mert nem az teszi kiszolgáltatottá az országot, hogy az IMF-fel kell tárgyalnia, hanem az, hogy hitelt kell felvennie és azután kamatokat fizetnie. Akkor lenne független az ország, ha nem lenne hitelfelvevő pozícióban, és nem kellene nagy kamatokat fizetnie.

– Amire azt lehet válaszolni, hogy erről nem a most kormányzó pártok tehetnek.

– Ezzel szemben a nominális államadósság a Fidesz időszaka alatt is emelkedett. A rendszerváltás óta egyetlen olyan költségvetési negyedév volt, és ez az én miniszterségem alatt történt, amikor az államháztartás pozitív egyenleget produkált, tehát nem hitelt vett fel, hanem a hiteleit törlesztette vissza.

– Bokros Lajos pénzügyminisztersége idején sem volt?

– Bokros idején is negatív volt a költségvetés egyenlege, jóllehet akkor még a finanszírozási igényt jelentős arányban csökkentették az egyszeri privatizációs bevételek. De ezzel együtt sem volt soha máskor olyan időszak, amikor a költségvetés ne vett volna fel folyamatosan minden negyedévben hitelt, 1998 és 2002 között is ez történt. Ezen senkinek nem sikerült változtatni, azért mondom, hogy most történelmi lehetőség előtt áll az ország, mert át lehetne billenteni az állam eladósodottságát egy csökkenő adósságpályára. Nem volna szabad a történelmi lehetőséget eljátszani. Aki eljátssza, és önös politikai érdekből magasabb költségvetési hiánnyal, nagyobb adóssággal akar gazdálkodni, az függővé teszi az országot, azaz nem szabadságharcot vív, hanem elvesztegeti az ország kínálkozó szabadságát, s ebben a tekintetben teljesen mindegy, hogy éppen melyik hitelezőtől tesz minket függővé. Nem attól van függő helyzetben ugyanis az ország, hogy az IMF-től vesz fel hitelt. Sokkal inkább kiszolgáltatott a pénzügyi piacoknak, egyes pénzügyi befektetőknek, amelyektől az IMF-forrásokat kiváltó finanszírozás érkezhet. A befektetők sokkal kevésbé ismerik az országot, sokkal inkább hajlamosak felületes döntéseket hozni. És itt most teljesen mindegy, hogy a magyar állampapírokat ki vásárolja, éppen egyesült államokbeli, európai, közel-keleti vagy távol-keleti befektetők, azoktól mind függünk. Senki nem fogja csak úgy, szívességből lejegyezni az államkötvényeket. Ezzel szemben az IMF-fel meg lehet állapodni. Velük le lehet ülni, és azt lehet mondani, hogy ezt és ezt és ezt gondoljuk hasznosnak, ezeket megcsináljuk, és cserébe kérjük a hitelt. A pénzügyi piacokon nem lehet ilyen tárgyalást folytatni. Ők vagy olyan hangulatban vannak, hogy finanszírozzák az országot, vagy nem. Tehát az IMF tárgyalásairól leszakadni és a pénzügyi piacoknak kiszolgáltatottá tenni az országot és eközben még nagyobb hitelszükségletet generálni, ez az ország függőségének a növelése és a szabadságnak az elvesztegetése. A valós függetlenséget és a tényleges szabadságot az államháztartási hiány és az államadósság, illetve az egész ország külső adósságállományának leépítésével lehetne biztosítani, még ha ez olyan pénzügypolitikai összefüggés is, amelyet lendületes kommunikációval sikeresen el lehet rejteni a választók elől.

– Még egy indok Matolcsy Györgytől a Valutaalappal folytatott tárgyalások megszakítása, illetve befejezése mellett: ha nem lesz új IMF-megállapodás, akkor a konvergenciaprogramban lefektetettnél nagyobb lehet a hiány. Mit gondol erről?

– Ez a kijelentés érthetetlen, hiszen a konvergenciaprogramról nem a Valutaalappal, hanem az Európai Unióval kell megegyezni. Az Európai Unió a görög válság után azért szigorította az intézkedéseit és a szabályozását, hogy ezentúl senki ne rúgja fel a konvergenciaprogramját és ne akarjon nagyobb hiányt csinálni, mint ami a vállalásaiban szerepel. A hiány gyors csökkentése egyébként elsősorban épp ezeknek az átlagosnál jobban eladósodott országoknak az elemi érdekük. Ráadásul Magyarország nem az utóbbi években került erre az adósságpályára, hanem gyakorlatilag az uniós csatlakozás óta magas, 3 százalék feletti hiánnyal gazdálkodik.

– Ezért áll túlzottdeficit-eljárás alatt.

– És túlzottdeficit-eljárás alatt áll. És már kétszer megszegte egyébként a vállalásait…

– A miniszterelnök szerint azonban ez így nem igazságos, hiszen ma már alig van az uniónak olyan tagországa, amely ne állna túlzottdeficit-eljárás alatt, ezért „az Európai Uniónak nem Magyarország gondját kell megoldania többé, az Európai Uniónak az egész Európai Unió gazdasági gondját kell megoldania, és minden reményünk meg is van arra, hogy egy egységes megoldást fog találni, egyenlő mércével fog mérni, és világossá fogják tenni az Európai Unióhoz tartozó államok miniszterelnökei, hogy milyen időre, milyen ütemben kell az Európai Unióban elvárt 3 százalékos költségvetési hiányszintet elérni. Mi… olyan megállapodást akarunk elérni, ami mindenkire vonatkozik, az EU minden államára, és méltó ahhoz, amit a magyar emberek egyébként megérdemelnek” – mondta Orbán Viktor a nyári ülésszakot lezáró parlamenti beszédében. Ön mit gondol erről az egyenlő mércéről?

– Az a helyzet, hogy ezt most is egyenlő mértékkel mérik, és én, amíg részt vettem ezeken az üléseken, nem láttam hajlandóságot másfajta megközelítésre. Magyarország ugyanis nem egy vagy két évet kapott a hiánycsökkentésre, 2004 óta tart ez a folyamat, tehát ha 2011-re csökkenti 3 százalék alá a hiányát, akkor erre praktikusan nyolc év áll rendelkezésére, míg más országoknak csak két-három év. Másrészt ahhoz, hogy Magyarország 2011-re három százalék alá kerüljön, a GDP alig 1 százalékának megfelelő költségvetési konszolidációt kell végrehajtania, hiszen már idén 3,8 körül lehetünk. Azok az országok, amelyeknek 2012-re kell 3 százalék alá csökkenteniük a hiányt, 7-8, sokszor 10 százalékos hiánnyal gazdálkodnak idén, van, amelyik 10 százalék felett. Tehát nekik jóval nagyobb erőfeszítést kell tenniük évente ahhoz, hogy 2012-re vagy 13-ra eljussanak 3 százalék alá. Magyarország sokkal nagyobb időbeli haladékot kapott, és az egyes évekre, az utolsó évre vonatkozó feladata is sokkal kisebb, mint más tagállamoké, tehát az európai fórumokon komikusnak fog tűnni, ha valaki azzal próbál érvelni, hogy egy év alatt ezt az 1 százalék alatti konszolidációt sem tudja elvégezni, miközben más országok ugyanazon időszak alatt 2-3, vagy akár 4 százaléknyi költségvetési konszolidációt hajtanak végre. Ebből kiindulva nem látom én azt a nagyon erős alkupozíciót.

– Számít-e a megítélésünkben, hogy a különféle ellensúlyok szemlátomást ki vannak kapcsolva, hogy a törvények meghozatala előtt elmaradt a szakmai kontroll és az eddig kötelezően előírt egyeztetések, hogy átláthatatlanná vált a költségvetés stb.?

– Valóban, miközben a közmédiumokra, sőt a kereskedelmi médiára vonatkozó szabályozás is aggasztó mértékben kerül a pártpolitika önkorlátozásra képtelen befolyása alá, egyre szűkebb körű az új kormány tájékoztatásra és transzparens működésre való hajlandósága már a költségvetés területén is. Mi tartottunk havi államháztartási sajtótájékoztatót, és adtunk ki prognózisokat. Az új kormány nem ad ki prognózisokat, tehát nem mondja meg, hogy egyébként mi lesz a gazdálkodás a jövőre nézve. Ez biztos rontja a megítélésünket. Úgy sikerült elérnünk egy sokkal kevésbé kiszámítható és gyengébb forintárfolyamot és egy jóval magasabb országkockázati besorolást, hogy egyébként a mai napig a tényleges államháztartási mutatóink nem romlottak. Nem arról van azonban szó, hogy az új kormány már lerombolt három hónap alatt mindent, amit egy év alatt felépítettünk, csak arról, hogy lenne esélye jobbat csinálni, és ezt nem teszi. Azaz kisebb arányban az eddig elvégzett munkát, nagyobb arányban a jövőjét éli fel az országnak.

– A költségvetéstől – amelyről egyelőre szó sem esik – mit vár? És mit gondol a késlekedésről?

– Az kiderült, hogy a költségvetést októberben akarják a nyilvánosság előtt bemutatni, ami meglehetősen késői időpont, és biztos, hogy nagy várakozás fogja megelőzni, már csak azért is, mert épp azt nem tette semmilyen fórumon világossá a kormány, hogy jövőre milyen egyenleggel akar gazdálkodni, magyarán: növelni akarja-e Magyarország adósságát, azaz megint mondom, kiszolgáltatottabbá akarja-e tenni az országot. Eközben látjuk, hogy egyébként a jelenlegi gazdaságpolitika nem serkenti a növekedést, inkább az adócentralizáció növelésével operál, tehát még a korábbi éveknél is kevesebb esélyünk mutatkozik, hogy a halmozódó adósságot ki tudjuk nőni, azaz gazdasági növekedéssel tudjuk ellensúlyozni. Ezzel együtt nem tudni, ilyen módon egy egyidejűleg lefékezett, a lehetőségekhez képest viszszafogott növekedést és az adósság felhalmozódását eredményező felelőtlen gazdaságpolitikát fog-e folytatni a kormány, és kemény konfliktusokat vállal a pénzpiacokkal és az Európai Unióval, vagy mégis csak rákényszerül arra a fegyelmezett útra, ami egyébként a kiszolgáltatottság és az eladósodottság csökkenését eredményezné, és a tényleges felzárkózást biztosítaná. A piacok egyelőre ez utóbbira számítanak, miután az Európai Unió eddig semmiféle olyan nyilatkozatot nem tett, hogy Magyarország engedményt kapna a 2011-es, háromszázalékosnál alacsonyabb hiánycél alól. Ha a kormány ettől lényegesen eltér, és olyan költségvetést készít elő, amiből – a politikai népszerűséget hajhászva – növekvő adósságpálya és csekély mértékben növekvő gazdaság rajzolódik ki, abból nyilván egyéb kára is származhat az országnak.

– Például bizonyos uniós támogatások elvesztése?

– Igen, a jelenlegi stabilitási és növekedési paktum, tehát az unió erre vonatkozó szabályozása azt mondja, hogy a bizottság megvonhat támogatást attól, aki megsérti a költségvetésihiány-pályát. Ezt eddig sosem alkalmazták, de tavasszal olyan döntés született, hogy ezentúl szigorúan kell alkalmazni.

– Amikor önök 2009 tavaszán elkészítették a Reformszövetség által ajánlott válságkezelő programot, és arról a tudósítók megkérdezték Orbán Viktort, ő azt válaszolta, hogy „mi más dimenzióban gondolkodunk”. Nem lehet, hogy tényleg más dimenzióban gondolkodnak? Hogy ami eddig kibontakozni látszik az Orbán-kormány gazdaságpolitikájából, az valami teljesen, sőt forradalmian új út – mondjuk talán magyar útnak – a 2010-es évek Európájában?

– Egyelőre utat sem látunk, nem látjuk, hogy mi lesz 2011-ben, 2012-ben. Nincs koherens gazdaságpolitika, de még részelemek sem rajzolódnak ki, s hiába várunk új munkahelyek létrejöttére, ha arra vonatkozó elképzeléseknek nyoma sincs, ezzel szemben konkrét ígéretek inkább a nyugdíjszabályozás és a családtámogatási rendszer felpuhítására hangzanak el, amelyek korábbi rossz politikai reflexeket idéznek, és az aktivitás helyett az inaktív státus terjedését támogatják. Ennek tükrében azt, hogy 2010 végéig tartja a kormány a költségvetési hiánycélt, nagyobb arányban a bankadó megemelésével, azért nehéz lenne külön magyar útnak tekinteni. Az egyedüli magyar virtus a bankadó volt, arról tudjuk, hogy politikailag népszerű, gazdaságilag nem túl szerencsés, és a jelenlegi kormány is ideiglenes intézkedésnek szánja, legalábbis eddig így nyilatkozott róla, már csak ezért is szerénytelenség lenne mindezt értelmezhető és önálló gazdaságpolitikai irányvonalként beállítani. Ráadásul minden megtett intézkedés és elhangzott ígéret logikája – vonatkozzon az akár a különadók bevezetésével, illetve megemelésével biztosított pénzügyi egyensúlyra, akár az inaktívaknak, nyugdíjasoknak vagy családtámogatásból élőknek tett ígéretekre – a 2002-es, illetve 2006-os választások utáni kormányzati politika eszköztárát idézi. Talán az egyedüli újdonság a jelenlegi hazai útban, hogy Magyarországon a kormány pillanatnyilag továbbra sem hajlandó megmondani, hogy valójában mit fog a jövőben csinálni, olykor úgy tűnik, mintha nem is tudná. Tehát még mindig választási hangulatban éli az ország a mindennapjait, nyilván az önkormányzati választások miatt, de ezt valamiféle egyedi történelmi eredményként azért nehéz beállítani, én inkább a gyengeség jeleit vélem felfedezni benne.

Ami mármost az eltérő dimenziókra vonatkozó kérdését illeti, erre könnyű válaszolnom: biztos vagyok benne, hogy más dimenzióban gondolkodnak, Orbán Viktor a választókkal való kommunikációban, a bennük keltett várakozásokban és az általuk kimutatott támogatásban gondolkodik. Ez egy hosszú távra készített gazdaság- és társadalompolitikai programhoz képest valóban jelentősen más dimenzió.

– Ezzel szemben a kormányhoz közel álló közgazdászok szerint mindössze arról van szó, hogy ez a működés, ez a gazdaságpolitika egy új, legitim és a világban már sokak által magas színvonalon képviselt gazdaságfilozófiának felel meg.

– Ismétlem, én gazdaságfilozófiát, koherens, egységes szemléletet képviselő elképzeléseket nem látok, sokkal inkább azt, hogy a gazdaságpolitikai intézkedések minden egyes alkalommal átmennek azon a szűrőn, hogy mit szólnak majd hozzá a választók, hogyan lehet azt majd a médiában bejelenteni, s milyen következményekkel járnak a bejelentések a népszerűségi mutatókra.

Nézzük végig az elmúlt hónapokat, hogy mennyire volt koncepciózus a gazdaságpolitika, hány olyan ki- és bejelentés hangzott el, amiből visszakozni voltak kénytelenek, vagy amiről nagyon hamar kiderült, hogy butaság, és maguk sem gondolták komolyan. Hol láttunk érdemi, előre jól kialakított gazdaságpolitikát ezekben a kijelentésekben? Én sehol nem látok. A más dimenzió azt jelenti, hogy pillanatnyilag a választói közegnek, a hazai közvéleménynek, a médiának szóló kormányzás folyik, az abban a tekintetben releváns érveket tekinti fontosnak a kormány, és sokkal kevésbé tekinti relevánsnak és fontosnak, hogy egyébként mi az, ami tartós, stabil gazdaság- és társadalompolitikai pályát eredményezhetne. Ez mindenképpen más dimenzió, és e tekintetben bizonyára kevésbé relevánsak a Reformszövetség programpontjai és javaslatai, hiszen az nem azzal foglalkozott, hogy mi hasznos az országnak.

– Nem lehet, hogy ez a más dimenzió maga az Orbán Viktor által bejelentett forradalom, sőt szabadságharc? Szabadságharc az „elavult” közgazdasági iskolák és teóriák, sőt a gazdasági racionalitás ellen?

– Azt gondolja, hogy hátha tudatosan történik annak a zavaros víziónak a gerjesztése, hogy egyfajta Che Guevara-i forradalmat vív most Magyarország, csak nem tudjuk, ki, talán leginkább önmaga ellen? Szerintem ez nem forradalmi dimenzió, én kizárólag a választói érdeklődést relevánsnak tekintő populista dimenziót látok a mostani politikában. Forradalmat zsarnokság ellen lehet vívni, márpedig Magyarországon pillanatnyilag semmiféle zsarnokság nincsen. Vannak egyébként kemény szempontrendszer szerint működő partnerek, akiket tárgyalással lehet jobb belátásra bírni, és nem forradalmi lelkületű kijelentésekkel. Nincs ki ellen háborúzni pillanatnyilag. Ez egy mesterséges, a közvélemény vagy a média számára generált látomás. Másrészt egy forradalmat nem úgy indít el az ember, hogy azt mondja, hogy az IMF-fel szeretnénk együttműködni és több hitelt kérni, majd amikor nem sikerül, hirtelen szabadságharcos üzemmódba vált. Nem látom tehát tudatosnak, módszeresen felépített stratégiának a forradalmi víziók gerjesztését, ebben is inkább azt vélem felfedezni, hogy a kormány nem tudta hirtelen mivel kimagyarázni az IMF-tárgyalások látványos kudarcait, így sebtében szabadságharcos víziókat rögtönzött, különösen amikor látta, hogy azt még meg is tudja etetni a választóival.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy amikor az önkormányzati választások lezajlottak, akkor a kormány mégiscsak előáll egy racionális programmal?

– Nem látom, hogy pillanatnyilag dolgoznának ilyenen. Kérdés, hogy a Fidesz belső struktúrái, az elmúlt nyolc év politikai szocializációja képessé teszi-e erre a váltásra, mert láthatóan a korábban elvesztett parlamenti választások mindig egyre felfokozottabb választási üzemmódba kényszerítették a pártot, kizárólag ez segítette a politikai közösség változatlan formában történő túlélését, viszont egyre távolabb is sodorta a racionális programalkotástól és a pragmatikus kormányzástól. Ebből az intellektuálisan beszűkült állapotból a Fidesz egyelőre nem tudott kizökkenni, azaz nem tudott kellő gyorsasággal viszszaállni a pragmatikus, hatékony és politikai vakvágányoktól mentes kormányzati munkára, nem tud a választóknak szóló, szavazatszerzést szolgáló kommunikációtól és a hatalomkoncentrációt célzó intézkedésektől elszakadni és távolságot tartani.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.