Orbán Viktornak a környezeti katasztrófából is sikerült etnikai ügyet csinálnia.

Tagjai vagyunk egy önként vállalt európai szövetségnek, amelyben nemcsak azt a feltételt fogadtuk el, hogy bizonyos közös – okos és kevésbé okos – szabályokat magunkra nézve kötelezőnek ismerünk el, nemcsak azt vállaltuk, hogy a szövetséggel fenntartott viszonyunkban megpróbálunk partnerként viselkedni, hanem azzal az előnnyel is tisztában voltunk, hogy az uniótól – azaz más, fejlettebb országok kasszájából – rengeteg pénzt, sőt szükség esetén külön pénzügyi és egyéb segítséget is kapunk.

Magyarországon bekövetkezett egy olyan ipari-környezeti katasztrófa, amely szerencsére ritkán sújtja az országot, de még a világot is. Nem kétségbe vonva a magyar szakemberek hozzáértését, eléggé valószínűtlen, hogy Magyarországon eleve bevetésre készen állt az a biztos szakmai és technológia tudás és eszközrendszer, amely megvan más országok tapasztalatai, szaktudása és technológiája nélkül. Nem beszélve arról, hogy Európa nemcsak sok szempontból közös történelmet, civilizációt, sorsot jelent, hanem egy földrészre kényszerítettséget is: közös a levegőnk, közösek a folyóink, közös a természeti környezetünk. Ha Magyarországot környezeti katasztrófa éri, Európa önmagát is védi, amikor velünk együtt próbálja csökkenteni a károkat, megelőzni a legsúlyosabb következményeket. És ehhez joga van.

Ehhez képest a hétfőn bekövetkezett katasztrófát három és fél napon át az Európai Uniónak joga volt tétlenül és messziről szemlélni. Az Európai Unió nem bunkó, már csak a szabályai miatt sem lehet az: nem tolakodhat oda, még végveszélyben sem, egy tagország területére. Meg kell várnia, amíg hívják. Nem hívták. Ők jeleztek kedden, és szerdán, és csütörtökön, hogy készen állnak, várják a magyar igényeket. Nem voltak magyar igények. Egészen addig nem, amíg a humanitárius segítségnyújtással és válságkezeléssel foglalkozó EU-biztos csütörtökön fel nem vette a telefont, hogy Pintér Sándor magyar belügyminiszternek személyesen is megmondja – a hivatalos kommüniké szerint azt, hogy „az Európai Unió kész közbelépni abban az időpontban, amikor ezt a magyar hatóságok szükségesnek ítélik”. Ám mivel korábban háromszor nyilvánosan értésre adták, hogy szeretnének segíteni, de Magyarország nem kért segítséget, feltételezhetjük, hogy a beszélgetésben ennél többről volt szó: talán mindarról, amit fentebb Európáról és az unióról mint politikai-gazdasági-földrajzi közös sorsról leírtam.

Hogy Magyarország miért nem kért segítséget, arról az Európai Unió is, mi is csak találgathatunk.

Egyrészt talán azért, amiért Illés Zoltán intézkedésre jogosult szakpolitikus első reflexe nem az volt, hogy az unió megfelelő szervezetét, hanem az, hogy Áder János brüsszeli Fidesz-képviselőt ugrassza – némi lobbizásra, kijárásra, ügyintézésre. Valószínűleg így működik az agya: pártban gondolkozik, csak a párttársban bízik. Ami különösen érdekes beállítottság egy környezetvédelmi politikusnál-szakembernél, hiszen a környezettel való foglalkozás nehezen képzelhető el globális gondolkodás és kapcsolatrendszer nélkül.

Másrészt Orbán Viktorban lehet az ok. Csütörtöki helyszíni látogatásán a következőket mondta a HírTv munkatársának kérdésére: „Magyarország elég erős ország ahhoz, hogy egy ilyen katasztrófa következményeit egyedül is el tudja hárítani. Tehát nekünk nem külföldi segítségre, pénzügyi segítségre van szükségünk… inkább a magyarok összetartásában bízok, a nemzeti segélyvonalak működnek, el fogunk indítani, legalábbis remélem, hogy el fogok tudni indítani napokon belül egy áldozatokat megsegítő alapot, külföldi magyarokat akarok bevonni, a gazdag külföldi magyarokat is arra fogom kérni, hogy támogassák ennek a térségnek a lakóit meg ennek a térségnek az újraindítását. Szerintem erre jó esély van, a magyarok nagyvonalú emberek, és azt gondolom, hogy a gazdagabbak majd fognak is ehhez forrásokat biztosítani, tehát a magyarok meg tudják oldani saját erőből a dolgot.”

Ha megpróbáljuk megfejteni a logikát, a következőkre jutunk: nekünk, Magyarországnak, nincs szükségünk pénzügyi segítségre, mert erős ország vagyunk. Ám mégis szükségünk van pénzügyi segítségre, de inkább csak szimbolikusan, azért, mert a magyarnak össze kell tartania. Tehát mozgósítjuk a hazai magyarságot és a külföldre szakadtat, hogy tanúsítson magyar szolidaritást (azt csak az egyik angol nyelvű válaszában árulta el, hogy az etnikai szálnak van egy társadalmi igazságosságra alapozott leágazása is: a külföldön élő gazdag magyarok nyújtsanak segítséget az itthon élő szegény magyaroknak).

Ez volt angol és magyar nyelvű válaszainak fő vonulata.

Az Európai Unió két megjegyzést kapott, ezen a monológon belül. Az egyik: „…nekünk nem külföldi segítségre, pénzügyi segítségre van szükségünk, nekünk szükségünk van olyan tapasztalatokra, amelyek más országokban összegyűltek”. Ez ugyancsak annak a kijelentésnek a megerősítése, hogy Magyarország önerőből megold mindent, nem szorul rá senkire, nem kér pénzügyi segítséget senkitől, legfeljebb tapasztalatot. Majd a monológ ezzel a fordulattal zárult: „Ugyanakkor természetesen tagjai vagyunk az Európai Uniónak, az uniónak vannak olyan alapjai, amelyek ilyen esetben igénybe vehetők, azokat igénybe fogjuk venni, de nem azért, mert kérjük, hanem azért, mert jogunk van hozzá. Tehát én úgy gondolom, világossá kell tennünk a külvilág számára, hogy ez egy olyan probléma, amellyel meg tudnunk birkózni. De minden segítséget örömmel fogadunk.”

Bizonyos szempontból logikus beszéd: ha nekünk, Magyarországnak, pusztán a nemzeti összetartozás erősítése céljából van szükségünk mások (más magyarok) pénzügyi segítségére, akkor az Európai Unió ebből a segítségből ki van rekesztve, hiszen nem magyar. Az odavetett félmondatból következő cselekvésnek viszont – „másutt összegyűlt tapasztalatokra viszont szükségünk van” – hétfőn-kedden-szerdán, egészen csütörtök estig*, amíg az uniós biztos fel nem vette a telefont, nem láttuk nyomát (hacsak nem tekintjük ilyennek Illés Zoltán és Áder János pártalapú összeműködését). Ebből akár arra is következtethetünk, hogy Orbán a másutt összegyűlt tapasztalatokat sem akarta közelengedni a „mi” katasztrófánkhoz, egészen addig, amíg a nyomás kicsit erősebb nem lett annak a szervezetnek a részéről, amelyik soknemzetiségű és közös sorsú Európában gondolkozik, és Magyarországot sem elzárt és csak magyar (Orbán-) fennhatóság alá tartozó magyar totalitásnak látja.

Csakhogy itt van két bukfenc. Az egyik az erős Magyarországról és a dacos nemzeti büszkeségről szóló kijelentés – „nem kell a pénzetek” – brutális cáfolata. Arról szól, hogy Orbán nagyhangú és néphülyítő szólamaival szemben nagyon is akarjuk az unió pénzét. Erre Áder párttárs szerdai akciója a bizonyíték: „Európai uniós katasztrófaalap létrehozását javasolta Áder János, az Európai Parlament fideszes képviselője az EP szerdai plenáris ülésén Brüsszelben felszólalva. Elérkezett az idő, hogy az EU ne szolidaritási alapot, hanem a károk megtérítésére valóban alkalmas, nagy összegű biztosítási alapot hozzon létre.” A probléma ugyanis az, hogy a vörösiszap-katasztrófa valószínűleg nem fogja elérni azt a kárhatárt, amelyre az unió szolidaritási alapja fizet: „Jelenleg az EU szolidaritási alapot működtet, de ezt csak természeti katasztrófák esetén lehet igénybe venni, ráadásul a kárnak el kell érnie az éves nemzeti jövedelem 0,6 százalékát, azaz Magyarország esetében 160 milliárd forintot” – magyarázta Áder.

A másik bukfenc azt a világképet és életérzést teszi nyílttá és nyilvánvalóvá, amellyel a magyar miniszterelnök irányítja az országát. A felhorgadt nemzeti büszkeség (okos pszichológusok akár a kóros és dacba fordított kisebbrendűségi érzést is kiolvashatnák belőle) és az unió iránti mély megvetés mondatáról van szó: az unió pénzét mégis „igénybe fogjuk venni, de nem azért, mert kérjük, hanem azért, mert jogunk van hozzá”. Igénybe fogjuk venni: nem „szeretnénk”, nem „tervezzük”, még csak nem is „akarjuk”, pláne nem „tárgyalunk róla”, hanem „fogjuk”. Ha tetszik nekik, ha nem, ha jogszerű, ha nem, ha van mit igénybe venni, ha nincs (majd odacsapunk az asztalra, hogy legyen). És nem azért, mert kérjük. Mi, magyarok, nem kérünk. Kérni ugyanis megalázó, legalábbis a mi feudális kultúránkban. A kérés a polgári társadalom érintkezési módja: ott nem kunyerálást, kuncsorgást, koldulást jelent, hanem az egyenrangú partnerek közötti igénybejelentés udvarias és kulturált formáját. De nálunk, magyaroknál a világ nem így működik. Mi követeljük azt, amihez jogunk van. A jog nálunk erőt jelent, és persze fenyegetést: megszakítjuk a kapcsolatokat, a tárgyalásokat, kilépünk az unióból, fellázítjuk ellene az önérzetes és büszke magyar lakosságot – van néhány rokonszenves eszköz, amelyet bevethetünk, amíg a jussunkat meg nem kapjuk.

A legnagyobb baj az, hogy valószínűleg az ideologikus mondatok jó részét is, a kuruc magatartást pedig teljes egészében, Orbán komolyan gondolja.

Szegény devecseriek, szegény kolontáriak, szegény magyarok. Nem elég nekik a katasztrófa terhe, még egy miniszterelnök is az ő tragédiájukra alapozva építgeti a maga torz világát. Talán itt lenne az ideje, összehívni egy (uniós) szakértői bizottságot azoknak az emberi-környezeti-társadalmi-anyagi-kapcsolati károknak a felmérésére, amelyeket a magyar miniszterelnök beállítottsága okoz a saját országának.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.