Orbánék nem a választók miatt halasztják az igazság pillanatait október 4-re – ez legföljebb Budapesten lehet szempont, ahol a Fidesznek tavasszal sem volt abszolút többsége, és ahol a közintézmények leépítendő alkalmazottai, rokonságuk és híveik már mérhető szavazótömeget alkotnak. A végső ok az eddigi harci üzemmód és a hamis egység. A harci üzemmód lehetetlenné tette a békés berendezkedést, azaz a hatásos kormányzást olyan esetekben, amikor a cselekvés közegellenállásba ütközik. Amikor a sikerhez az érintettek valóságos együttműködésére van szükség, nem úgy, mint a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának kinyomtatásához, bekeretezéséhez és kiakasztásához.

Liberális Fidesz-ellenes és józan Fidesz-barát körökben az a bölcsesség uralkodik, hogy az IMF és az EU küldöttségének elhajtása ugyan egyenes folytatása a megelőző nyolc év osztályharcos retorikájának, de már csak az önkormányzati választások másnapjáig kell kihúzni. Október 4-én aztán kiderül, hogy az egész csak retorika volt.

Itt kettéágazik a jóslat. Az egyik iskola szerint létezik egy igazi, titkos, megváltó gazdasági elgondolás, amit muszáj elhallgatni az ostoba nép elől, különben a városi-falusi tömeg nem szavazna a Fideszre olyan arányban, hogy a Párt számottevő ellenállás nélkül válthassa valóra klassz terveit.

A másik irányzat úgy véli, hogy nincs semmiféle széfben tárolt, szupertitkos B-terv. Legkésőbb a költségvetés parlamenti vitája idején azonban a Fidesz-vezetőségnek szembesülnie kell – ismételjük, kell – a Valósággal, és akkor szóvirágok helyett majd összead, kivon, racionálisan cselekszik.

Viszonylag kevesen tartják valószínűnek a harmadik változatot, ami pontosan az, amit a hívők vallanak, avagy remélnek, csak ők lelkes helyesléssel: nincs semmilyen B-terv, de racionális cselekvés sem várható, legalábbis gazdasági szempontból nem (adócsökkentés egyszerre a kiadások érdemleges csökkentésével, strukturális reformok). Orbánéknak ugyanis mást jelent a valóság, mint liberális kritikusaiknak.

Nagyon szeretek jósolgatni, de a célom most mások jóslatainak szétcincálása. A következőkben nem szolgálok semmiféle „narratívával”, csak tényekkel és feltevésekkel: hogy mi következhet a tényekből. Esetleg sejtésekkel, de azt jelzem. Az egyik ilyen sejtésem az, hogy az önkormányzati választások mint bűvös határidő emlegetése csak fügefalevél, önfelmentő ürügy. A Nemzeti Együttműködés Rendszere ezzel nyugtatja meg saját lelkiismeretét, nehogy észre kelljen vennie, hogy nem működik.

A fentebb vázolt első két irányzat hívei nem kételkednek abban, hogy „a közelgő önkormányzati választások miatt a kabinet jegeli a költségvetés előkészítését, nehogy idő előtt kiszivárogjanak a részletek” (A bűn nő, a fizetés nem. Népszabadság, 2010. szeptember 25-26.). Gyengébbek kedvéért: az önkormányzati választások napja és a költségvetés kormány elé terjesztésének amúgy is másfél hónappal kitolt határideje (október 15., péntek) között 9 munkanap telik el.

Hogy ezalatt hogyan lehet gyorsolvasztással és a kötelező minisztériumi egyeztetésekkel épkézláb költségvetésitörvényjavaslat-tervezetet készíteni, arról vannak feltevéseim, ezekről később. A jegelésről és szivárgásvédelemről szóló „biztos információ”, amit a kormánypártiaknak eszük ágában sincs cáfolni, nemcsak a gyurcsányi észjárásra hasonlít feltűnően, de Navracsicséknak arra az abszurd ötletére is, hogy a 2007-ben „késő őszre” tervezett pártprogramot majd titokban tartják, nehogy az MSZP és az SZDSZ „szétszedje”. (Az Erős Magyarország című program aztán többszöri csúszás után, 2007. december elején mégiscsak napvilágra került, és nem volt benne szétszedni való, csak matolcsysta marcipánhömpöly és sok publicisztika.)

A költségvetés rendesen úgy készül, hogy a Pénzügyminisztériumban elgondolják a főbb vonalakat, ezt a vázlatot megjártatják a szakminisztériumokban, majd az inputot ismét a Pénzügyminisztériumban megszerkesztik, és a kormány elé terjesztik. Ezután a véglegesített törvényjavaslat a parlament elé kerül, ahol is a különféle lobbik módosító indítványok tömkelegével igyekeznek szétbombázni. Az ellenzékiek indítványait a többség rendre elveti, míg a kormánypártiak sikere attól függ, mennyire vannak közel a hatalom csúcsához, illetve mekkora a zsarolási képességük. Ezzel az eljárással elég béna költségvetések állíthatók elő, de legalább tudni lehet, mi merre mennyi. (Elvileg, szándékokban.)

A nehézség azzal kezdődik, hogy nincs Pénzügyminisztérium. Ahogy a szakminisztériumok nagy része is hiányzik. A mostani, látszólag határozottan központosított és karcsúsított magyar kormányzati rendszer egyes elemeire van precedens, de az egészre nincs. Az tökéletes hungarikum. Túl néhány csip-csup főhivatalon, amelyet praktikus vagy ideológiai okból nem akartak beolvasztani valamilyen nagyobb egységbe, három szuperminisztérium alakult.

Az egyiket, a Nemzetgazdasági Minisztériumot talán helyesebb volna úgy hívni: Az Olyan Dolgok Minisztériuma, Melyektől Az Állam Pénzt Várhat, Akár Adóbefizetés, Akár Adóztatás útján. Az egységes gazdasági és pénzügyminisztériumra van néhány – kivételnek számító – példa. Ilyen működött például Franciaországban, ahol hagyományosan erős az állami szektor, egészen 2007-ig.

Ma nincs ilyen.

Századunkból, Európából egy precedens jut eszembe: 2001-ben az olimpiai lázban égő görög szocialisták vonták össze a növekedési álmokért és meg nem keresett pénzek elköltéséért felelős Gazdasági Minisztériumot az államháztartás egészségére ügyelő Pénzügyminisztériummal. (Tavaly választották szét.) Az eredmény ismeretes. Nem mondhatjuk tehát, hogy a Fidesz vaktában kísérletezik. Az öszvérintézmény élére mindenesetre olyan gazdaságpolitikus került, aki – akár esett, akár fújt – sohasem a költségvetési szigort hirdette, hanem az ellenkezőjét. (Mielőtt valaki beleköt: az EU-nak van „gazdasági és pénzügyi biztosa”, de az EU nem nemzet, nincs államháztartása, és a saját költségvetéséért különben is más felel.)

A másik monstrumot hibátlan magyartalansággal Nemzeti Erőforrás Minisztériumnak hívják (ha még „Erőforrások Minisztériuma” lenne). De nemcsak magyartalan, hanem az idegen nyelvre való lefordítása is gondot okoz, ugyanis a resources szó láttán a külföldi érdeklődő vízenergiára meg színesfémércekre gondol, nem pedig közoktatásra, vakbélműtétre, szocsegélyre vagy nyugdíjfolyósításra.

Mindenesetre létrejött Az Olyan Dolgok Minisztériuma, Melyek Egy Adott Költségvetési Évben Csak Zabálják A Pénzt. Az élére pedig egy idős, decens orvosprofesszor került, aki nem a hiperaktivitásával és érdekérvényesítő képességével tüntet. Mondom, van néhány előzmény: az Egyesült Államokban vagy Brazíliában is létezett olyan minisztérium, amelyben összevonták az egészségügyet és az oktatást. Valamikor. Ma nem létezik.

E kettőhöz merőlegesen, fecskefarkcsapolással illeszkedik Annak Az Embernek A Minisztériuma, Aki Ért A Közigazgatáshoz. Ezt a hivatalt hivatalosan Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumnak hívják. Hatásköre olyan, mint a Világegyetem: nem végtelen, de határtalan.

Olykor meghökkentő jogosítványaira derül fény. Külön Nemzetpolitikai Államtitkársága van, kellő pénzekkel, miközben a nemzetpolitikáért az egyik miniszterelnök-helyettes felel, vele viszont a közigazgatási és igazságügyi miniszter nincs szolgálati kapcsolatban, ellentétben – legalábbis Semjén utalása szerint – a „tájékoztatást” végző külügyminiszterrel. Máskor alapvető szervezeti ügyekben ütközik egy másik szuperminisztériummal, miközben az utóbbi nem is tud róla, hogy a saját középvezetőinek kiválasztása nem is rá tartozik.

Az is furcsa eleve, hogy két hónappal a költségvetés-tervezet beterjesztésének határideje előtt álláshirdetésben keresnek 41 főosztályvezetőt. (Nevük elhallgatását kérő forrásaink szerint nem sikerült mindenhová embert találni, noha még az idegennyelvtudás sem volt feltétel.) És ez még a szerencsésebb eset ahhoz a minisztériumhoz képest, ahol –forrásaink szerint – a szervezeti és működési szabályzat nyilvánosságra hozatalát, azaz a teljes főosztályrendszer felállítását is az önkormányzati választások utánra halasztották.

Ebben már tükröződik az új, forradalmi kormányzat álmainak és gyakorlatának ellentéte. A választás után egyfelől a tarvágás indulatával vették birtokba a hivatalokat, másfelől hamar kiderült, hogy ha mindenkit látatlanban kirúgnak, akkor nem marad, aki az ügyeket intézze. Így aztán például megtartottak, sőt kulcspozícióba emeltek olyan, a késői Kádár-korban nevelkedett szakmai bürokratákat, akik kisujjukból ráznak ki bármilyen megrendelt költségvetést, de nem szólnak bele a gazdaságpolitikába. Most azonban, hogy közeledik a határidő, egyre nehezebbnek látszik a feladat,, és talán fokozódik az idegesség, már velük is kezd baj lenni. Ezt hívják káosznak.

Az eddigiek alapján az a feltételezésem, hogy Orbán és a kormánytagok nem (vagy nemcsak) azért nem voltak hajlandók beszélni a költségvetés részleteiről, mert nem akarták a népre szabadítani a horrort, hanem mert ilyen részletek egyszerűen nem voltak.

Ám tegyük fel, hogy megtörténik a csoda. A Hírszerző szeptember 13-án közölt értesülése szerint a költségvetést „Matolcsy írja, Varga ellenőrzi”, de ezt a munkafolyamatot nem tudom elképzelni. Csak úgy – megint sejtés, feltételezés –, hogy Matolcsy összeállít valamilyen költségvetést; majd a parlamenti beterjesztésig eltelő fél–egy hónapban ezt valakik úgy átgyúrják, hogy az anyja sem ismer rá. Hogy kik, milyen informális testület, az jó kérdés. A rendszerváltásra többek között azért került sor, hogy az ilyen rejtélyes helyzetek ne számítsanak normálisnak.

Brüsszel hamar lepattintotta a nyugdíjreform költségeinek beszámítására irányuló kelet-európai követelést. (A kínos hírtől valahogy nem zengett a magyar sajtó.) A Bizottság úgyis csak javasolhat, a statisztikai rend megváltoztatásához azonban a tagállamoknak egyhangúlag hozzá kell járulniuk, és az nem lenne meg. Orbán még futott egy retorikai kört, és újra kilátásba helyezte a magán-nyugdíjpénztárak államosítását, de az, bárhogy értékeljük (elítéljük), jövőre még nem fial pénzt. Pillanatnyilag ott tartunk, hogy az Unió csak túlzottdeficit-eljárás esetén venné figyelembe a nyugdíjpénztári befizetéseket. Úgyhogy sok ábránd, kaland és dráma után nem marad más, mint tartani magunkat a legföljebb 3 százalékos hiánycélhoz.

Tegyük fel tehát, hogy november 15-én valakiknek sikerül egy megszorításokkal teli, netán strukturális reformokkal is számoló költségvetési tervezetet Matolcsy kezébe adniuk (amennyiben még ő lesz a miniszter). Ez nyilván siker lenne a valakiknek. De egyrészt bizonyítaná a tavasszal létrehozott kormányzati rendszer életképtelenségét, másrészt érvénytelenítené az utóbbi nyolc év Fidesz-retorikáját. Nagyon kemény, sok energiát elvonó agitpropmunkára lenne szükség, hogy az Orbán és Szijjártó által „a magyar emberek”-nek nevezett közeg figyelmét minderről eltereljék. És ha sikerülne, kezdődik a megpróbáltatások második felvonása. A dezertőrök ideje.

A blogomban már eldühöngtem a magyar parlamentarizmus, egyáltalán, a magyar állam egyik rendszerszerű rákfenéjén: azon a tévképzeten, hogy akit egyéni választókerületben választanak meg, az az illető kerület-„nek a” képviselője. Ezt az alkotmánnyal, illetve a szabad mandátum elvével ellentétes kádárista maszlagot egyik mostani „demokratikus” párt sem siet cáfolni. Az óriási létszámmal együtt ez a tévhit fékezhetetlen lobbiérdekek csataterévé változtatja a parlamentet.

A dolgot súlyosbítja, hogy a szocialista–szabaddemokrata többség 1994-ben megszüntette azt az összeférhetetlenségi szabályt, hogy polgármester nem lehet országgyűlési képviselő.

A Fidesz választási reformja – a következő választás határidejével – összezsugorította az óriásparlamentet, de az „egyéni képviselők” rendszerét és a polgármesterek választhatóságát meghagyta. Így jutottunk el odáig, hogy a messze legnagyobb párt frakcióvezetője egyben az egyik megyei jogú város polgármestere is, ami megcsúfolása mind az önkormányzati elvnek, mind a parlamentarizmusnak. Eddig nem mondták, hogy akár ez, akár az a funkció nem kíván egész embert a busás javadalmazás ellenében – ha pedig a frakcióvezető hátrahagy valakit, hogy adminisztrálja Vásárhely ügyeit, akkor a polgárok nem arra a polgármesterre szavaztak, akit kapnak. (Kíváncsi vagyok, hogy a lelkes szavazók észrevennék-e.) Az is kérdés, hogyan nem veti latba frakcióvezetői befolyását saját városa érdekében, vagyis az összes többi ellen.

A Fidesz-KDNP 262 fős frakciószövetségéből 173 képviselőt egyéni kerületben választottak meg. És akár pártkatonák, akár önkormányzati tisztségviselők, feltehetően mind úgy gondolják, hogy nekik a „kerületüket” kell képviselniük. Az utóbbi négy év kiképzésének köszönhetően valamennyien járatosak a Megszorító Kormány elleni népi harc elméletében és gyakorlatában. Ugyanez érvényes azokra a pártkatonákra, illetve lobbiképviselőkre – cigányra, gazdára, szakszervezeti emberre, orvosra –, akik listáról jutottak be.

Először is – feltételezés – döbbenten tapasztalják, hogy a megszokott harcmodort most azok ellen kellene alkalmazni, akiknek szolgálatában eddig alkalmazták. Másodszor – ez is feltételezés – döbbenten tapasztalják, hogy pártjuk pont őket nem honorálja azért, amit érte tettek éveken át. Harmadszor – sejtés – a szegényebb régiókat nyilván jobban sújtják a megszorítások, s ők megriadnak attól, ami rájuk vár odahaza.

Feltevés: Orbánék nem a választók miatt halasztják az igazság pillanatait október 4-re – ez legföljebb Budapesten lehet szempont, ahol a Fidesznek tavasszal sem volt abszolút többsége, és ahol a közintézmények leépítendő alkalmazottai, rokonságuk és híveik már mérhető szavazótömeget alkotnak. A végső ok az eddigi harci üzemmód és a hamis egység. A harci üzemmód lehetetlenné tette a békés berendezkedést, azaz a hatásos kormányzást olyan esetekben, amikor a cselekvés közegellenállásba ütközik. Amikor a sikerhez az érintettek valóságos együttműködésére van szükség, nem úgy, mint a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának kinyomtatásához, bekeretezéséhez és kiakasztásához.

A mesterségesen felfújt párt és szavazótábor hamis egysége papírforma szerint összeomlik abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy nem érvényesülhet egyszerre mindenkinek az érdeke. (Nem véletlenül emlegetett Szócska Miklós egészségügyi államtitkár – a kormányzat kevés olyan emberének egyike, akinek tudása korrelál a tisztségével – lehetséges polgárháborús állapotot.) A szétesést lehet lassítani a közös ellenségre zúdított kommunikációs össztűzzel – magyarán kirakatperekkel –, ez viszont a harcias lelkület izzításával tovább késleltetné a konszolidációt.

Biztatás kell? Egy másik idézet Karinthynak ugyanabból az írásából: „Kormányunk azzal a bölcs és mind. dics.-re érdemes előrelátással gondosk. mindenr. ami őt annyira jellemz. A következő nagysz. és fontos intezkedések történtek a hiányok megsz. Úgymint. Már ebből is látsz. hogy ez a korm. mindent megt. Eddigi mulasztásait azzal indok. hogy. Egészen nyug. leh. Nem l. semmi baj. Hogy miért nem lesz? Csak.”

Idő: ha jól tudom, 1917.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.