A szigorú költő szavai ezek Hubay-Vas-Ránki musicaljéből, az Egy szerelem három éjszakájából. Így folytatódnak: „… akármi újat sütsz ki, csak a szúrni, vágni, ütni marad ultima ratio.” Arról vitatkozik a szigorú költő a szelíd költővel, hogy vajon a ráció alapján, az érvek erejével kell-e szembeszegülni az erőszakkal, vagy erőszakkal kell az erőszakra válaszolni. Hihetetlen, de újra erre emlékeztető dilemmával kerülünk szembe.

Miklósi Zoltán a Szuverén induló anyagai közt szereplő cikkében (Politikai elszámoltathatóság) szemrehányást tesz a szocialistáknak, amiért nem vesznek részt a 2006. októberi rendőri jogsértéseket vizsgáló parlamenti albizottságban, s érintett politikusaik nem tesznek vallomást a bizottság előtt. Miklósi legfontosabb állítása így hangzik: „Ha a párt nem mutat őszinte hajlandóságot e szégyenteljes epizód tisztázására és a benne kompromittálódott emberek saját soraikból való eltávolítására, akkor nemcsak az akkori jogsértésekkel kapcsolatos heves ellenérzések terhét fogja tovább cipelni, hanem a jogállam védelmét sem képviselheti meggyőzően.” Miklósi elismeri ugyan, hogy „…az albizottságot az egyik politikai oldal szempontjai hívták életre, és vélhetően azokat fogja kiszolgálni”, de úgy véli, „ez nem feltétlenül idegen az ilyen vizsgálóbizottságok működésének alapmechanizmusától”, tehát a szocialistáknak részt kellene venniük benne, illetve a bizottság rendelkezésére kellene állniuk.

Kétségkívül szerencsétlen döntés, hogy a bizottságba meghívott szocialista politikusok elzárkóznak a meghallgatástól, hiszen az alkotmány kötelez mindenkit arra, hogy a parlamenti bizottságok előtt vallomást tegyen. Emellett olyan látszat keletkezik, mintha megfutamodnának. Ugyanilyen szerencsétlen döntés lenne azonban az is, ha elmennének, az pedig különösen, ha a szocialista frakció tagokat delegált volna a bizottságba. Jellegzetesen olyan dilemma ez, amelyben demokraták számára nincs jó döntés.

Igaza van Miklósinak: közérdek a 2006 őszén történtek hátterének feltárása. Bár sok újat nem tudhatunk már meg: az akkori kormány által felkért, de független szakemberekből álló Gönczöl-bizottság, illetve az akkori ellenzék által támogatott, Morvai Krisztina-féle úgynevezett Civil Jogvédő Bizottság jelentéseiben szinte minden megtalálható. Mégsem zárható ki, hogy egy alkotmányos feltételek szerint felállított országgyűlési vizsgáló bizottság olyan fontos mozzanatokat is kideríthetne, amelyek eddig nem kerültek napvilágra.

Csakhogy a Gulyás Gergely-féle albizottság nem ilyen. Nem a házszabály szerinti vizsgáló bizottság, amelyben kormány és ellenzék azonos arányban van képviselve. Holott nyugodtan felállíthattak volna ilyet is, hiszen a három mai ellenzéki párt közül kettő a Fideszhez hasonlóan ítéli meg az akkori eseményeket. Mégis – akárcsak 1998 és 2002 között, amikor a fideszes többség megakadályozta ellenzéki kezdeményezésű paritásos vizsgáló bizottságok létrehozását, maga pedig többnyire kormánypárti többségű albizottságokban vizsgálódott – az emberi jogi bizottság albizottságát állították fel, kormánypárti többséggel. Négy évük lett volna, hogy már az előző ciklusban paritásos vizsgálóbizottságot kezdeményezzenek az ügy vizsgálatára – nem tették. Az lett volna olyan bizottság, amelyben érvényesülnek a politikai motívumok által hajtott parlamenti vizsgálódás Miklósi által helyesen hangsúlyozott előnyei, de olyan feltételek mellett, amikor megvannak a vizsgálódás tárgyszerűségének házszabályi garanciái is. Ők azonban megvárták, amíg többséghez jutva félretehetik az ilyen garanciákat, és a „forradalmi országgyűlésben” maguk értékelhetik a maguk szempontjai szerint a maguk által begyűjtött információkat. Ebben az albizottságban a hatalmi ágak elválasztását megsértve bírákat hallgatnak meg, sőt az egyik fideszes tag a nem megfelelően ítélkező bírák eltávolítását követeli. A bizottság elnöke a médiában megelőlegezi a majdani jelentést, amikor nyilvánosan feltételezi, hogy a rendőrség politikai utasítást követett. Ezzel az albizottsággal kellene együttműködni?

Cabeza Vainilla Cabeza Córdoba Cabeza Chiapas by Javier Marin – Vancouver Biennale 2010 – flickr/Stephen Rees

Hogy még világosabb legyen a dilemma, érdemes átgondolni egy másik ügyet. A Fidesz kijelentette, hogy maga dönt az új alkotmányról, nem törődve az ellenzék véleményével. Olyan alkotmány-előkészítő bizottságot hozott létre, amelyben – ugyanúgy, mint az Országgyűlésben – kétharmados többsége van. A demokratikus ellenzéki pártok akkor jártak volna el helyesen, ha olyan alkotmányozási eljáráshoz ragaszkodnak, amilyet az 1994–98-as ciklus kétharmados kormánytöbbsége követett: az ötből legalább négy frakció egyetértéséhez a plenáris ülés elé terjesztendő alkotmányszövegben. Ez felelne meg annak a ténynek, hogy a Fidesz parlamenti alkotmányozó többsége mögött 53 százalékos választói támogatottság áll, akárcsak 1994-ben az akkori kétharmados többség mögött. Ha pedig erre a Fidesz nem hajlandó, nem lett volna szabad tagokat küldeniük az előkészítő bizottságba. Azzal, hogy küldtek, legitimálták a Fidesz eljárását. Ugyanígy jártak el az alkotmánybírákat jelölő, az ÁSZ-elnököt jelölő bizottságban, és bizonyára így fognak eljárni a médiatanács tagjainak jelölésénél is. Súlyos hibákat követett el ezzel az MSZP is, az LMP is.

Hasonló a helyzet a Gulyás Gergely-féle albizottsággal. Ha tagokat küldenek bele, ha együttműködnek vele, legitimálják azt, amit Miklósi – helyesen – úgy jellemez: „az alkotmányos fékeket folyamatosan romboló kormánytöbbség politikájának központi eleme az egész megelőző ciklus illegitim, törvénytelen korszakként való ábrázolása, és az albizottság nyilvánvalóan ennek a törekvésnek az egyik eszköze”. Ezt pedig nem szabad legitimálni.

Miklósi azt írja cikkének elején: „A jogállami intézmények tekintélye legalább tíz éve folyamatosan süllyed – ennek okairól még sokat, sokszor kell majd beszélni.” Pontosabban kellene fogalmazni: nem „legalább tíz éve”, hanem egészen pontosan tizenegy éve tart a jogállami intézmények eróziója, amióta a Fidesz parlamenti többséghez jutva egyoldalúan bevezette a három hetenkénti ülésezést, csonka médiakuratóriumokat hozott létre, megakadályozta az ellenzéki kezdeményezésű vizsgáló bizottságok felállítását, lemondatta a legfőbb ügyészt és a maga emberét tette a helyébe, egyoldalúan újrarendezte a pártok ingatlanellátását és a képviselők vagyonát vizsgáló bizottságot állított fel. (Ilyesmi az MSZP-SZDSZ kétharmados többsége idején nem történt.) Mindennek hátterében pedig az állt, hogy a Fidesz már kormányra jutása előtt, az MSZP-SZDSZ kormány ellenzékében felmondta azt, amit Kis János alkotmányos partnerségnek nevez, s sohasem tért vissza hozzá. Most, a kétharmados többség birtokában nem egyszerűen az ennek révén előállt lehetőséggel élnek, hanem messze túlmennek azon. Az alkotmánybíró-jelölés módosításával, a köztisztviselők kéthónapos, indoklás nélküli eltávolításának lehetővé tételével, az Országos Választási Bizottság mandátumának önkényes megszakításával egymás után távolították el a kormányzati hatalom kétharmados többség mellett is megmaradó korlátait. A Fidesz elszánta magát, hogy korlátlan hatalmával élve a végletekig – a bebörtönzésig – viszi a politikai ellenfél megsemmisítésére irányuló törekvést, hiszen frakcióvezetője ezt egy interjúban már hónapokkal ezelőtt kimondta. Nem várható el demokratáktól, hogy ehhez asszisztáljanak.

Tagokat küldeni egy ilyen bizottságba ezért semmiképp sem volna helyes.

Bonyolultabb kérdés, hogy elmenjenek-e az előző kormány politikusai az albizottsági meghallgatásra. Alapos politikai mérlegelést kíván, hogy az alkotmányos garanciák szisztematikus lebontása után az albizottságban való vallomástétel vagy ennek elutasítása-e alkalmasabb eszköz a demokratikus jogállam ellen vívott fideszes villámháborúval szembeni ellenállásra.

Más kérdés, hogy a Szocialista Pártnak – akárcsak az egykori SZDSZ volt politikusainak, korábbi politikai barátaimnak – szerintem is szembe kell néznie a saját felelősségével a korábbi kalandor gazdaságpolitikával okozott károkért, a súlyos korrupcióért, de akár a 2006 őszi rendőri fellépés körüli hibákért is. (Én az előbbieket tartom az eredendő bűnnek, az utóbbit inkább már – az előbbiek miatt bekövetkezett súlyos bizalomvesztés nyomán előállt – következménynek.) Az államot, annak intézményeit 2006 őszén példátlanul súlyos, erőszakos támadás érte, amelyet megelőzött, előkészített egy éles, a szocialista-szabaddemokrata kormány legitimitását eleve megkérdőjelező, személyesen Orbán Viktor által indított verbális támadás már az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt. Mindennek következtében a rendőrség példátlanul súlyos helyzettel került szembe, és ebben a helyzetben a jelek szerint számos súlyos hiba történt. Az akkor kormányon levőknek részt kell vállalniuk abban, hogy a történtek a közvélemény, a magyar választók előtt tisztázódjanak. Meg kell találniuk ennek módját. Az azonban nem várható el tőlük, hogy ezt abban a fideszes albizottságban tegyék, ahol az ítéletet – napjaink Politikai Bizottságának instrukciói alapján – már előre meghozták, s utólag keresik hozzá a tényeket.

„Márpedig én nem adom fel a rám fogott pisztoly előtt sem a drága reményt, hogy bölcseletem meggyőzheti őt”, énekli válaszul a szelíd költő.

_____________

*A szerző a vitacikket a szuveren.hu-n szerette volna közölni, de a honlap szerkesztői elzárkóztak ettől.

Bauer Tamás közgazdász (Déri Miklós felvétele)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.